Az adatbázisunk szerint A Művelt Alkoholista első posztja. Hogy valóban így volt-e, tudja a bánat, de egy biztos, én máig büszke vagyok rá, még akkor is, ha minden elismerés Steven Shapint és közvetve Robert Parkert illet. Az egy bekezdésre jutó elgondolkodtató gondolat, idézhető bon mot sűrűsége felülmúlhatatlan. A záró megállapítás igazában máig rendíthetetlenül hiszek: "...ha valakinek nem ízlik a parkeri szép, új bor, az hozzám hasonlóan könnyen találhat kedvére valót. Mert amióta a világ világ, ilyen borkínálat még nem volt. És amikor valaki egy kis birtok, egyedi borát választja, egyúttal arra is választ ad, hogy az ízlés leigázható-e". [Robert Parker Jr fotóját innen metszettem.]
A magyar bort még nem kapta szájára, ennyiben eseményhorizontunkat nem sérti, vizeinket nem zavarja, nálunk szelet nem vet, vihart nem arat, de mégis érdekes lehet ifj. Parker doki, a borász szívek tiprója. Futólag már e rovatban is elejtettem a nevét, de az alkalom, hogy a nevet tartalommal töltsem meg, most adódott. A borvilág divatdiktátora (gáncsolói szerint) vagy pápája (a hívők szerint) a Wine Advocate nevezetű miniállamból osztja az áldást. A felkentségét kétségbevonó ellentábor fáradhatatlanul áskálódik ellene, és sikosítja a csúszdát a pokolraszállásához. Teflon-Parkerről azonban minden lepereg. Hiába, már az öreg Kuhn megmondta, hogy a szurka-piszka nem stratégiai fegyver, paradigmát csak új paradigmával lehet buktatni.
A közelmúltban futótűzként terjedt a hír borblog berkekben, hogy egy harvardi tudománytörténész (egyébként nem is nyeretlen kétéves) afféle tudós esszét kanyarított Parkerről, és ezzel a művelt alkoholisták olvasmányjegyzékére is fölküzdötte magát. Shapin mandátuma eredetileg két Parker-kötet és egy új dokumentumfilm értő bírálatára szólt, de a kínálkozó szelet furmányosan vitorlájába fogta – a Parker-kötetek recenzióját meg hagyta a mamára –, és egy kis bölcseleti porhintés után inkább a hiperkurrens és szaftos Château Pavie-polémia hátterét tárta föl. Menet közben érdekes és érthető képet festett a borvilág talán központi dilemmájáról és egyik központi alakjáról. A továbbiakban egy szabadon fordított, helyenként átdolgozott, de azért a plagizálás vádja nélkül a nevemre mégsem vetethető változata következik Steven Shapin "Hedonistic Fruit Bombs" c. írásának. Az eredeti itt olvasható.
Sancho Panza úgy gondolta, hogy nagyon király a borkóstolásban. Egyszer aztán valaki megkérdezte tőle, hogy mégis miben áll az ő nagy tudománya. Sancho így válaszolt: "Elég csak beleszagolnom a borba, és rögtön megmondom, hogy honnan származik, miféle, milyen az íze, jó-e, az évek múlásával hogyan fog változni, és egyáltalán bármilyen kérdésre válaszolok, ami csak a borral kapcsolatos". Azt is mondta, hogy ezt a csodálatos képességet az apjától örökölte, aki La Mancha legkiválóbb borértője volt. Aztán, hogy szavainak nagyobb hitelt adjanak, elmesélt egy történetet. Történt egyszer, hogy néhány kíváncsi paraszt megkínálta az apát és fiát valamilyen borral, és hallani akarták a véleményüket. A kisebbik Panza beledugta a nyelve hegyét a borba, az öreg csak beleszagolt. A fiú azt mondta, ennek a bornak vas íze van. Az apa, hogy inkább bőr. A borosgazda csak ingatta a fejét: "Az nem lehet. Ez a hordó tiszta, és én nem adtam semmit a borhoz, amitől vas vagy bőr ízű lehetne". Ennyiben maradtak. Telt-múlt az idő, a bor elkelt, és kimosták a hordót. Csodák csodája a hordó alján egy kis kulcsot találtak, ami egy bőrszíjról lógott. Hát, így kételkedjetek az én tudásomban, fejezte be a történetet Sancho Panza. David Hume-nak annyira megtetszett ez a kis történet, hogy A jó ízlésről írott ragyogó esszéjében is felidézte. Hume ebben az értekezésben többek között azon elmélkedett, hogy lehetséges-e egyáltalán ilyen finom árnyalatokat érzékelni. A kételyek ellenére ő végül is igennel válaszolt a kérdésre. És szerinte az eltérő esztétikai érzékenységeket az eltérő testi adottságok magyarázzák. Az árnyalatnyi különbségek érzékelhetőségének kérdésétől függetlenül, Hume tudós kortársai többnyire megegyeztek abban, hogy az ízlés területén nem lehet szabályokat felállítani – az értékítéleteket nem lehet levezetni, bizonyítani és általános igazságként másokkal elfogadtatni. Más dolog a tudomány, és megint más az ízlés. "Érzékszerveink állapotától függően, ugyanaz a dolog lehet édes is és keserű; és a közmondásnak nagyon is igaza van: az ízlésről kár vitatkozni" – mondja Hume.
A józan ész mindig is gyanakvással tekintett az ízlés "szakértőire", akik a sznobériát tudásként próbálják meg eladni. A "borértés" pedig e képmutatás legtisztább megnyilvánulása. Igazából egyetlen bort sem lehet teljes biztonsággal megkülönböztetni egy másiktól, és csak a kalmárszellem ruház fel egyes borokat különleges értékkel. Tocqueville a 19. sz. első felében figyelt föl arra, hogy az amerikaiak mennyire nem tűrik a tekintélyt az ízlés kérdéseiben: "Az egyenlőség azt a késztetést ülteti el az emberekben, hogy maguk ítélkezzenek; és a tapinthatót és a valóságosat szeressék. Elvetve a hagyományt és a szokást." A demokratikus társadalomban "a nagy szavak helyett a kézzelfoghatót" értékelik; egy szabad népnek nem diktálhat semmiféle esztétikai Leviatán. Egy amerikai borbarát honlapján a következő eltorzított Chomsky-idézet olvasható: "A demokrácia megkurtításának legbiztosabb módja, ha kivesszük a döntést a köz kezéből, és el-nem-számoltatható intézményekre ruházzuk át, mint a királyok és fejedelmek, a pártdiktatúrák vagy a borszakírók". És a winedemocracy.com mottója így hangzik: "A borbarátok kollektív értékelése többet nyom a latba, mint az egyes borszakértőké". A nép ízlése Isten ízlése.
Annál meglepőbb, hogy a borvilág jelenlegi tótumfaktuma amerikai, és éppen az Egyesült Államok az az ország, amelyik a leginkább behódolt előtte. A "24 karátos ízlelőbimbók" tulajdonosa egy 57 éves baltimore-i jogász, Robert Parker, aki 1978-ban indította útjára a kéthavonként megjelenő Wine Advocate című, kizárólag előfizetéses alapon működő magazinját. Könyvei (Bordeaux, The Wines of the Rhône Valley and Provence (1987)) és enciklopédikus borkalauza (Wine Buyer's Guide) kinyilatkoztatásszerű érvénnyel bírnak az amerikai – és egyre inkább a világ – borfogyasztói számára. Kapott már kitüntetést Mitterandtól, Chiractól és Berlusconitól. Chirac szerint – aki egyébként a Becsületrend Lovagjává ütötte – "Robert Parker a francia borok legelismertebb és legbefolyásosabb kritikusa az egész világon". Az Economist szerint "Parker úr szája Einstein agyának önológiai megfelelője", az Atlantic Monthly szerint pedig "a világ borászatát a stílus és az árak tekintetében meghatározó nagy borok megítélése terén szinte csak az ő szava számít". Ma Parker "A Borok Ura".
Parker matematikai precizitással pontoz. Az értékelés 50 pontról indul és 100 a maximum. A pontszámokat nem ötletszerűen adja, hanem meghatározott rendszert követ: 5 pont a szín, 15 az illat, 20 az íz, a maradék 10 pontot pedig "az általános minőség" ill. a "fejlődési potenciál" értékelésére tartja fenn. És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a derék Shapin megpödri bajuszát, és beakaszt: "Ezt a fejlődési potenciál dolgot soha nem értettem. A tökéletes bornak, par definitionem, nincs érési potenciálja, és ezért le kellene pontozni, másrészről a hosszútávú prognózisba már oly sokszor beletört a borírók bicskája; pl. hiába múltak az évek, az 1975-ös bordóiak nem szelídültek meg és nem lettek élvezhetőbbek."
Az ún. Parker-pontszám idővel önálló életre kelt. Bár a bordeaux-i és burgundiai elsőosztályú birtokok neve továbbra is garancia a sikerre, a Parker-pontok piaci szerepe egyre meghatározóbb. Ahogy egy Parker-párti magazin írja: "a 91 pontos mindig hamarabb kel el, mint a 89, és a 85 pont körüli borokon csak az árengedmény segíthet". Bajuszakasztás no.2: "aminek én örülök a legjobban, mert így számos Parker által leszólt borhoz juthattam olcsón hozzá. Különösen szép emlékeim vannak egy szamárpadba ültetett 50 pontosról, amiből egy egész kartonnal vásároltam."
Bár egyetlen más pontozási rendszer sem futott be ekkora karriert, azért vannak partizánok, akik még ellenállnak. A brit Jancis Robinson pl. a 20 pontra esküszik, Hugh Johnson pedig beéri 4 csillaggal. Az utóbbi szerint ez a pontmizéria jellegzetes amerikai betegség, a könnyen-érthetőség csábításának tett engedmény, áltudományos hókusz-pókusz. A határvonalak azonban nem teljesen tiszták. Egyrészt a Parker-pontok átkeltek az Atlanti-óceánon, és már a brit üzletekben is találkozhatunk velük, másrészt például Jancis Robinson a közelmúltban két rizlinget is 17.33 pontra értékelt, és ezzel a szőrszálhasogatásban köröket vert a mindössze 51 pontos Parker-skálára. Aztán meg Parkernek saját bevallása szerint nincsenek önkényúri ambíciói. "A saját élményt semmi nem helyettesítheti, a borkóstolásnál nincs jobb iskola". És bár Parker magát "elfogulatlannak, tapasztaltnak és megbízhatónak" mondja, ez azért nem ugyanaz, mintha esztétikai "objektivitásról" beszélne. És még a pontjai körül kialakult, számára igencsak jövedelmező bálványimádástól is elhatárolódik. "Nem szégyellem a pontrendszerem. Ha a borforgalmazásban akadnak olyanok, akik visszaélnek vele, az nem az én hibám. A pontozási rendszer a pontozót végső soron elszámoltathatóvá teszi a fogyasztó irányában. Én jól megvagyok a magam rendszerével, és tisztában vagyok annak korlátaival: semmi tudományos nincsen benne, és félreértés így értelmezni." A pontszámok ráadásul sohasem önmagukban állnak, mindig részletes kóstolási jegyzetek kísérik. És abban többnyire gáncsolói is egyetértenek, hogy Parker rendkívüli kóstolói képességgel rendelkezik (az arany szerszámot egymillió dollárra biztosította). Abban sincs vita, hogy az általa használt terminológia szabatos és érthető, már amennyire ez az ördögien nehéz feladat (illatok és ízek szavakra fordítása) ezt megengedi. Olykor ugyan Parker is merít az ízlelés ezoterikájának szókincséből ("paradicsomhéj", "olvadt csokoládé" vagy "karakteres zamat"), de összeségében távol tartja magát a borirodalomban elharapozó fűzfaköltészettől.
Parker egyfajta fogyasztóvédőnek tekinti magát, akinek fellépése előtt a védtelen borisszát az arisztokratikus anglo-frank kereskedő-osztály és boríró lakájaik mesterséges tudatlanságban tartották. Ezek a szélhámos összeesküvők semmilyen hazugságtól nem riadtak vissza: az elengedett hozamú tőkék híg és szennyezett levét "elegáns" és "kifinomult" borként adták el, és a vevők agyát folyton a "terroir"-ral mosták, mert restek voltak az érett gyümölcs palackba juttatásának tudományát kitanulni, és sajnálták a pénzüket új hordók vásárlására fordítani. Elhitették az emberekkel, hogy a fiatalon ihatatlannak tűnő borok is remekművek, mindössze 20 évre fektetni kell őket. A borok nem minőségben, hanem árban versengtek egymással. Az egész rendszer velejéig romlott volt, és ezen csak úgy lehetett változtatni, hogy a bortermelők és a borírók érdekházasságát felbontották. "A borírónak mindenekelőtt függetlennek kell lennie", mondja Parker. Ingyen palackok, ajándék repülőjegy, lakosztály a Château Margaux-ban, vacsora a grófnővel mind ki van csukva. Ahogy egy korábbi interjújában nyilatkozta: "Szarok rá, hogy a család a Forradalom előtt kapta-e a nemesi címet, vagy hogy kolbászból van náluk a kerítés. Ha nem jó a boruk, akkor ez fog megjelenni." "Azt szeretném, ha az emberek úgy emlékeznének rám, mint aki felszámolta a hazai pálya lejtését."
A kóstolás demokratizálásának, a boríró függetlenségének ára a hűvös távolságtartás, jutalma viszont a garantáltan "kíméletlen, őszinte és elfogulatlan vélemény". A parkeri fellépés hatása kétrétű és kétirányú volt: politikai és esztétikai, ill. borírói és borászati. Parker nem csak a bírálat elveit változtatta meg, de a bírálat tárgyát is. Minthogy a fennmaradásért folytatott küzdelemben a Parker ízlésének megfelelő borok piaci előnyhöz jutottak, a természetes kiválasztódás elveinek megfelelően elszaporodtak. A borászok próbáltak elébe menni Parker ízlésének, azaz miután rájöttek, hogy mire gerjed az aranyszerszám, elkezdtek "alkohol-hangsúlyos gyümölcsbombákat" készíteni. És ennek a paradigmaváltásnak még Bordeaux is csak részben tudott ellenállni. Parkernél a tetszés csúcsa, ha egy bort "hedonikusnak" nevez, és a jobb-parti garazsisták (az újtörökök) futószalagon szállítják a bazi nagy zamatcsodákat, szemben a balparti ultramontán reakció képviselőivel, akik aszkézist hirdetnek, és a születést istenítik. Parkert a legtöbb bírálat természetesen az ízlése miatt éri. Ellenlábasai szerint rossz ízlésre vall, hogy ő a nagyon gyümölcsös, alkoholos, újfahordós, már fiatalon is hedonikus borokat szereti.
2004 áprilisában a vita újra feléledt egy Chateau Pavie (2003) kapcsán (ez a St. Emilion-i premier grand cru 1998 óta Parker szíve csücske, ekkor vette át a birtokot az újburzsoá Gérard Perse). Parker szerint ez a bor átütötte a plafont (95-100 pont): "pazar gazdagság, mineralitás, plaszticitás és nemesség, kihívóan minerális, fekete és pirosbogyós gyümölcsöket, balzsamecetet, likőrt és füstöt idéző illat. A szájban rendkívüli tartalom, élénkség és sokrétűség jellemzi." Robinson szerint, akinek már régóta a bögyében van Parker (részrehajlással és hozzánemértéssel vádolja), a Pavie kész röhej, olyan Parkernek való túlérett, tutti-frutti bor, ami inkább egy kései szüretelésű kaliforniai Zinfandelre hasonlít, semmint egy telivér bordóira. Egy másik bor-mogul, Michael Broadbent (a Christie's borigazgatója) nyíltabban fogalmaz: "aki szerint ez egy jó bor, azon csak egy agy-, és szájátültetés segíthet. Én ezt a bort egyszerűen ihatatlannak minősítem."[22] Ezt már Parker sem hagyhatta szó nélkül: amit Robinson mond, mondja, az "szervesen illeszkedik a Perse által készített Pavie-k lejáratására indított kampányába, és hűen tükrözi a bordeaux-i reakciósok véleményét". Robinson leszögezte, hogy ő vakon kóstolta a bort ("tanúim vannak"), de Parker ezt kétségbe vonta mondván, hogy a Chateau Pavie palackja annyira egyedi, hogy még becsomagolva is összetéveszthetetlen. Ilyen álnokok az angolok.
Hume úgy vélte, hogy nincs abban semmi kivetnivaló, hogy az ember szeretne valamiféle ízlés-etalont találni, amiben a különböző vélemények egyezségre tudnak jutni, vagy legalább valamilyen döntést hozni, azt sem bánva, hogy ezzel az egyik véleményt a többi fölé emeljük. És szerinte az ízlésnek csupán néhány Mestere van, akik a Panzákhoz hasonlóan, rendelkeznek azokkal az adottságokkal, azzal a tudással és szavahihetőséggel, aminek köszönhetően ítéleteik mások számára mérvadóvá válhatnak. "Csak a finom érzelmekkel társult éles elme, melyet a gyakorlat edzett és az összehasonlítás csiszolt, és mentes mindennemű előítélettől, érdemesíthet egy ítészt erre az értékes címre; és csakis az ilyen mesterek közös ítélete, bármely területről legyen is szó, lehet a jó ízlés és a szépség mércéje." Hume azonban azt is látta, hogy az ízlés kérdéseiben hozott ítéletek nem légüres térben, hanem egy közösségben születnek, és hatással vannak erre a közösségre. Ezért arra intette az Ízlés Mestereit, hogy kifinomult ízlésükhöz társuljon udvariasság és türelem az eltérő véleményekkel szemben. Amikor Hume azt javasolta, hogy hallgassunk az Ízlés Mestereinek szavára, nem láthatta előre, hogy eljön az a világ, ahol az általános véleményt a Mesterek véleménye szabja meg, sőt, a véleményük magát a világot is megváltoztatja.
Az utóbbi évek egyik leghatásosabb és elgondolkoztatóbb dokumentumfilmjében, a Jonathan Nossiter által rendezett Mondovinóban Parkernek csupán néhány perces jelenése van, ám ő a szürke eminenciás. A filmbéli gaz csirkefogó Parker régi cimborája, a bordeaux-i repülőborász, Michel Rolland. Parker csak pontozza a borokat, Rolland viszont világszerte készíti őket, méghozzá úgy, hogy Parkernél jelesre vizsgázzanak. Ahogy Rolland mondja Parkerről: "Ő a borkritikus". Két pomeroli château között Rolland a limuzin hátsó ülésén megállás nélkül osztja az észt a vonal túlsó végén aggodalmaskodó borászoknak, akik nem ismerik a hedonikus bor receptjét. Pomeroli laborja csak Bordeaux-ban többszáz birtoknak dolgozik, de világszerte, összesen 12 ország minőségi borászatának főtanácsadója. Az ő receptje alapján születnek a nemzetközi stílusú, gyümölcshangsúlyos, barrikolt borok. Rolland-ból hiányzik Parker visszafogottsága, amikor magáról beszél. Ő azért dolgozik, hogy a borok jobbak legyenek, mondja. Amikor felvetik, hogy nem mindenki ért egyet azzal, ahogyan ő a jót elképzeli, így válaszol: "Igen, ezt nevezik pluralitásnak. És ezért van annyi rossz bor."
A Château Mouton-Rothschild műszaki igazgatója, Patrick Léon elmondja, hogy "Bordeaux-nak alkalmazkodnia kellett a világízléshez", vagyis meghajolnia a Parker-Rolland féle esztétika előtt. A margaux-i Château Kirwan néhány évvel ezelőtt tanácsadónak kérte fel Rolland-t, és Parker-pontjaik az 1990-es 78-ról 91-92-re ugrottak 2000-ben. Parker egyik protezsáltja, a vin de garage mozgalom egyik zászlóvivője, Jean-Luc Thunevin (Château de Valandraud, St-Emilion) szerint a globális ízléssel dacolók reakciósok, akiknek savanyú a szőlő. "Ezek a fazonok", mondja, "a terroir fanatikusai.[23]
A Mondovinoban azonban a fanatikusok a rokonszenvesebbek: költői lelkületű földmívesek lompos bodrikkal, bunkófon nélkül, akik saját birtokaikon a maguk eszközeivel próbálnak a globalizációnak betartani. Látunk belőlük bordeaux-it, szardént és argentint. Kontrasztként pedig kapunk ellenszenves amerikaiakat: a Mondavi-család languedoc-i vállalkozásának kudarcát a helyi polgármester nyakába varrják, aki szerintük egy kommonista, találkozunk egy, a Szilícium-völgyben megtollasodott hétvégi-borosgazdával, aki a pincelátogatás közben vietnámi kalandjait és találkozását Kissingerrel ecseteli a hálás stábnak, és az operatőr hosszan legelteti kameráját Robert Parker irodájának falán, amelyet Reagan-fotók díszítenek. De a frontvonalak sokszor egy-egy régión, sőt, családon belül húzódnak. Ahogy egy Parker-ellenes borkereskedő fogalmazott: "a harc az ellenállók és a kollaboránsok között dúl". Ha hihetünk a haditudósításoknak, akkor a kollaboránsok helyzete a kedvezőbb, de ez nem jelenti azt, hogy az ellenállásé reménytelen. Mert a globalizáció uszályán nemcsak a gyümölcs-hangsúlyos, újfahordós borok jutnak el a világ minden szegletébe, de szerencsémre, mondja Shapin, Aimé Guibert 40 ha-s birtokának borai is kedvenc vidéki kereskedésembe Massachussets-ben, és még az áruk is elfogadható. És ha valakinek nem ízlik a parkeri szép, új bor, az hozzám hasonlóan könnyen találhat kedvére valót. Mert amióta a világ világ, ilyen borkínálat még nem volt. És amikor valaki egy kis birtok, egyedi borát választja, egyúttal arra is választ ad, hogy az ízlés leigázható-e.
Utolsó kommentek