Az olyan magosan szárnyaló történeteket, amelyekben a gonosz Godzilla merő rosszindulatból megkínozza Megagodzilla szopós borját, de az túléli, viszont a saját bocija konnektorba nyal, és erre Godzilla sósavat iszik, jobb volna nem bántani. És ez a Parker doki vs. bor-partizánok saga is olyan szépen suhan a magasban, annyira remekül használja ki a felhajtó erőt, ami a globalizmus ellen küzdő, pacifista, kisboltfanok és a manipulatív, amerikai karvalytőke ütközése nyomán keletkezett, hogy sehonnai bitang, aki sóspuskát emel rá. De én, vadorzó mindig is szerettem a féligellenőrzött okosságot (az ős-patkányt) levadászni.
Ezúttal is jelentős adrenalindeficitet halmoztam volna föl, ha hagyom annyiban a filozopter esszéjét, és nem kötöm saját kezűleg az orrunkra azt, amit ő is köthetett volna, ha valamilyen előttem ismeretlen okból kifolyólag nem a cinkos hallgatást választja. Talán emlékszünk még: az alapképlet szerint a bazi nagy, erjedt gyümölcsbombákra gerjedő Parker és borász alteregója Michel Rolland lenyúlják a világot, és áldatlan tevékenységük nyomán égni kezd a terroir a tájjelegű borászok talpa alatt. Ez egyrészt veszélyezteti a demokráciát, másrészt a biodiverzitást.
A parkeri ízléskommandó már fél Bordeaux-t az ellenőrzése alá vonta, amikor a Ch. Pavie 2003-as hordómintájának értékelésekor előbújt a résistance. A klasszikusok, a terroiristák és brit szövetségeseik ellentámadásba mentek át. A brigád élén Jancis dArc Robinson MW villantja fél keblét. Papíron minden érv a terroiristák mellett szól. De az orr, a nyelv, a szájpadlás és a garat ízlésben nagy úr. Ezek pedig nem érvelnek, az ítélet a szubracionális zsigeri televényből tör föl. A magam nyelvére fordítva: ha muszáj, meghallgatom a cékla-imádók érveit, de ösztönösen köpök, ha cékla kerül a számba. És így az utolsó, ám pusztítóerejét tekintve mega-érvvel Parkerék még megfordíthatják a csata kimenetelét. Ha én nem itt, a klárafalvi határban állnék, a bordóiak meg valahol a Holdon, akkor egyszerűen megkóstolnék egy kurrens Ch. Pavie-t meg néhány klasszikus bordóit, és máris tisztábban látnék.
És ha úgy találnám, hogy a terroiristák borai a 7. menyországba repítenek, de a Ch. Pavie a 8.-ba, akkor Michel Rolland pimasz megjegyzését a sokszínűség áráról [21] egészen más színben látnám. Visszatérve Shapinra, természetesen mindenki csak a saját észleleteiért vállalhat felelősséget, de ha a betevőt tanulmányírással keresném és a Harvardról venném fel a fizetésem, akkor bizonyára kapva-kaptam volna az alkalmon, hogy értékeljem a Grand Jury Européen 2005 jan. 6-9-i kóstolásának eredményét. (A teljes jegyzőkönyv: http://www.winevegas.com/english_version.pdf)
Ez a roppant tekintélyesnek tűnő testület denevérvakon kóstolt 166 2000-es évjáratú bordóit. A jegyzőkönyv példás szakmai körültekintésről árulkodik, és az eredmény fölöttébb tanulságos. A Lafite-Rotschild a 90. helyen végzett, 60. a Latour, 56. a Montrose, 39. a Mouton Rotschild, 22. a La Mission Haut-Brion (reszkess Tannin!), 19. a Cheval Blanc, 18. a Margaux, 13. a Petrus, 6. az Ausone, 4. a Monbousquet (Perse egyik birtoka a négy közül), 3. a Pape-Clément (a zsüri darlingja, lévén kívülálló és épeszűen árazott), 2. a La Mondotte, és a győztes: Chateau Pavie.[2] A tahó újgazdag boráról így írnak: "Nem férhet hozzá kétség, ez a bor díszhelyen fog állni az 1998-2002 időszak Bordeaux-i borainak Panteonjában. A kóstolók által leggyakrabban említett jellemzők: a terroir tagadhatatlan jelenléte, tökéletes egyensúly, harmónia és példásan struktúrált, ritkán tapasztalható tiszta gyümölcsösség." Aki esetleg azt gondolná, hogy a zsüri tele volt amerikaiakkal, vagy más szirupivó újvilágiakkal, az olvassa el a jegyzőkönyvet. Ez persze nem a 2003-as Pavie, de már bőven a Perse-korszak, és legalább nem hordóminta. És az eredmény van annyira tanulságos, mint az 1976-os Párizsi Francia-Amerikai Bor-Csúcstalálkozóé volt.
Utolsó kommentek