Ha már itt volt Márton, megkóstoltam két újbort. A bozsolézás játék – igaz, jó pénzt lehet keresni vele –, nem kell tehát nagy dolgokat várni a sebtiben összedobott primőröktől. Dúzsi Tamásnak rozéban ehhez képest sikerült igen finomat csinálnia.

Gondolom, a történetet az utóbb szentesült Mártonnal meg a libákkal mindenki ismeri, nem mesélem ezredszerre. Ennél érdekesebb, honnét van az egész bozsolékultusz. Onnét, hogy a Macon és Lyon közé szorult derék francia parasztok egyszer csak rájöttek – nem is régen, alig néhány évtizede –, autentikus gamay-jük sok mindenre jó lehet, viszont arra nem, hogy a pinot noirral varázsoló északi szomszédaikkal versenyezhessenek. És erényt kovácsoltak a szükségből: ebből lett a Beaujolais Nouveau, a gyorsbor, amely novemberre kész, és egykettőre meg kell inni. Vigyázzon a nyájas: hiperek polcain olykor előfordulnak korábbi évjáratú Nouveau-k – beragadtak, szegények –, azokat nem szabad megvenni.

Mindenesetre vannak, akik állítják, a bozsolé nemcsak marketingbor. Azt mondják, finom is. Persze, csak abban az esetben, ha nem vörösbort, hanem bozsolét akarunk inni. Mert a kettőnek azon túl, hogy egyaránt kékszőlőből készülnek, nem sok köze van egymáshoz. Nekem az a privát meglátásom, hogy fehérben és rozéban sokkal élvezetesebb primőröket találhatni, mint vörösben. Amazok egyszerűen jobban emlékeztetnek a normális úton-módon készült kollégákra. A Márton-projekt mindenesetre évtizede dübörög Magyarországon is – külön fesztivált is szerveztek rá, ma még kimehet a szentendrei skanzenbe, aki nem átall –, az egyre szélesedő célcsoport alig várja november 11-ét, hogy belenyalhasson az úttörő Bock József meg a nyomában tucatszám felsorakozott többiek évjáratelsőibe. Jómagam két Dúzsi Tamás-művel nyitottam, ezek ezer forint körül érhetőek el.

Dúzsi Tamás Rozé Újbor 2005

Zweigelt, portugieser, kékmedoc, a Bortársaság honlapján fellelhető kommentár szerint a szekszárdi mester október 20-án fejezte be a szüretet. Amennyiben ez az újborokhoz szedett szőlőre is vonatkozik, le a kalappal. Az biztos, hogy a bor élvezetes. Hiába, Dúzsi Rozékirály Tamás a műfajban tényleg nehezen felülmúlható – legfeljebb Lőrincz György provence-i típusú fahordósát, más világ, szoktam jobban szeretni –, nem véletlenül nyeri sorra a vonatkozó teszteket. Ez a delikvens hagymahéjjal játszó egészen halvány rózsaszínnel nyit, finom, gyümölcsös-málnás illatokkal folytatja. Pici élesztősség, fűszeresség, hurrá, finoman szurkáló szénsavak. Ízben dettó, gyümölcsök és éppen annyi szén-dioxid, hogy megtartsa és végigvigye, az élénk, édeskés-savanykás, életteli utóízig. Primőrnek kiváló, megérdemli a 4 pontot.

Dúzsi Tamás Marci 2005

A név kissé infantilis, de telitalálat, szerintem. Egy ilyen könnyed valamihez túlzás a Márton, tessék becézni nyugodtan. Amúgy nehéz ügy. Még egyszer: nem szabad a vörösbor felől közelíteni hozzá – és társaihoz –, és minden rendben lesz. Ugyanúgy zweigelt, portugieser és kékmedoc, mint a rozé, rubinszínnel, tükrös csillogással. Gyümölcsök, főként szilva, meg az obligát újboros beütések. Ízben is van tartása, savban nem szűkölködik – nagyon nem is durvul, szerencsére –, tanninban igen. Más kérdés, csersavak nem valók bozsoléba. A vége savanykásabb annál, hogy vonzónak nevezhessük. Összességében korrekt munka. 3 pont.