Legutóbb kóstoló ürügyén a pinot noirról, most anélkül a rajnai rizlingről fogalmaztam érzelmes vallomást. Fehérben szerintem ez a legkifinomultabb fajta. Lehet vitatkozni. Vagy egyetérteni.

Kedvencek mindig vannak. Futballcsapatok, filmrendezők, rockzenészek, borászok. Szőlőfajták is. Ha azt mondom, David Eugene Edwards a kedvencem, attól még nem dobom ki a Borisz Grebenscsikov-cédéimet. Tehát amikor a pinot noirt favoritomnak nevezem, akkor is szeretem a cabernet-re épült bordeaux-it vagy szupertoszkánt. Dettó így rajongok a rajnai rizlingért. (Na nem annyira, mint Ungváry Krisztián, minden magyar rizlingfanatikusok közt az első.) A dologhoz a másik vége felől közelítve már mondtam: számomra a pinot noir és a rajnai a két legkifinomultabb szőlőfajta. Amennyiben elfogadjuk, hogy a pinot felfutása mifelénk még várat magára, még inkább el kell fogadnunk ezt a rajnai kapcsán. Pinot-vonalon ugyanis több minden történt már. Fehér párja esetében viszont még csak az első referenciabort sikerült elkészíteni: a Pannonhalmi Apátsági Pince 2004-esét.

Előtte is összefutottam szép tételekkel. Például Szeremley Huba 1998-asával. Légli Ottó 1999-esével. A Liszt Pince abszolút best buy 1999-esével. Gál Tibor 2001-esével. De egyikben sem éreztem a gyümölcsösségnek, a könnyed mineralitásnak és a finom savaknak azt a perfekt egyensúlyát, amelynek köszönhetően bele tudtam habarodni a német és az osztrák versenyzőkbe. Másak voltak ezek a magyarok. Nem kizárt, hogy a klónok miatt. Lehet, ahogyan pinot-, úgy rajnaivesszőket is külföldről kéne hozni a telepítésekhez.

Ahhoz, hogy a ries végképp befusson, már csak egy Sideways-féle film kéne

A XX. század vége felé a rizling képességeihez mérten a leginkább alulértékelt fehérbornak számított. Németország kiment a divatból, Ausztria még nem jött fel, Elzász sem tarolt, és Ausztráliában sem következett be az áttörés. Az utóbbi években előbbre léptünk. Részben Rheingau és Wachau zseniális termelőinek, részben az ABC-szindrómának is köszönhetően. A ló egyik oldaláról a másikra típusú jelenség jegyében ugyebár egyre többen fordulnak el a cabernet-től és a chardonnay-tól. Ahelyett, hogy ezek mellett kóstolnának mást is. Ahhoz, hogy a ries végképp befusson, már csak egy Sideways-féle film kéne.

A rizling alapvetően a németek fajtája. Rheingauban, a Mosel, a Saar és a Ruwer vidékén készítik belőle a legjobbakat. Mindent tud. Tud könnyed, karcsú és elegáns, magas szerkezetű borokat adni kabinett trockenként, és ebben a kategóriában nem is drága: a legjobbak sem rugaszkodnak messzire a tíz eurótól. Tud továbbra is gyümölcsös-virágos, határozott mineralitású, erőteljesen kiegyensúlyozott lenni spat- vagy auslese trockenként. Képes arra is, hogy a cukor és az sav közt zsonglőrködve – minimális, sokszor kevesebb, mint tíz százaléknyi alkohollal – szenzációs fél- és egészen édes borok kerekedjenek belőle, spatlesék, auslesék, beerenauslesék, trockenbeerenauslesék vagy eisweinok formájában. S végül, tud érni is: a kabinettekben is minimum fél évtizedes tartalék van, és azt mondják, akkor kerekednek ki igazán. Kár, hogy nekem eddig csak egyszer sikerült megvárnom ezt: a Schloss Johannisberg 2000-es kabinett trockenjének illatában éreztem azt a finom petrolosságot, amelyre az úgynevezett szaksajtó gyakran hivatkozni szokott. Csak olyan germán klasszisokat sorolok, akikhez már volt szerencsém, és visszakézből megszórtam őket öt csillaggal: Franz Künstler, Domdechant Werner, Robert Weil, Dr Loosen, Joh. Jos. Prüm, Egon Müller. Be lehetne dobni kéttucatnyit, amúgy.

Mindazonáltal számomra az osztrák FX Pichler a legnagyobb. Wachau kisebb, mint Németországban bármi, viszont smaragdjaikat drágábban adják, mint a Rajna vidékiek a spatlesét. Itt más a klasszifikáció. Két kategória érdekes. Az egyik a federspiel, amely nagyjából a kabinettnek felel meg, és friss, izmos borokat jelent. A smaragd, ha jól tudom, valami Wachauban otthonos, zöld színű gyíkról kapta a nevét, és spat- vagy auslese trocken lenne, ha Németországban termelnék. Benyomásaim szerint a jó wachaui több ásványosságot és szilárdabb gerincet mutat, mint egy náluk kifinomultabb, selymesebb rheingaui vagy moseli. Ezt Pichler mellett leginkább Prager, Knoll, Hirtzberger, vagy akár a Freie Weingartner szövetkezet borain keresztül lehet lemérni. Van még Elzász meg Ausztrália. A tengerentúlról még nem randevúztam rizlinggel, és Elzászból sem sokkal, sajnos. Azt azért tudni, hogy az ausztrálok is nyomulnak a műfajban erősen, egyre nagyobb területen termesztik, míg a francia-németek maguk annak ellenére tartják ezt a legizgalmasabb fajtának, hogy mások inkább a gewürztraminert meg a pinot gris-t vélik jellemzőbbnek rájuk.

Mindazonáltal számomra az osztrák FX Pichler a legnagyobb

Amikor először kóstoltam igazi rajnai rizlinget – Franz Künstler: Riesling Kabinett Trocken 1999, Rheingau –, mindenestül megdöbbentett. Mindenekelőtt gyümölcsös volt, és enyhén szénsavas. A cukorkás könnyedség azonban illatban csakhamar játékos mineralitással, ízben fantasztikusan finom savakkal, szépen száraz lecsengéssel egészült ki. Egyensúly – a rizlingek esetében ez a kulcsszó. Nyíltság, élénkség, de semmi akaratosság, semmi izmozás. Hogy alacsony az alkohol, és nem vág össze a korszellemmel? A divatok változnak. A rizling meg marad. Vagy inkább – jön. Remélem.

Mifelénk nemcsak, hogy kevés echte rajnai készül, kevés is kapható. Aki mégis ismerkedni szeretne, a Monarchiánál próbálkozzon. A német Paulinshof vagy az osztrák Kartauserhof és Schmelz is jó. Bécsben meg lehet tobzódni. Emellett pedig várjuk a 2005-ös pannonhalmit, valamint az újabb vetélytársakat.