A grúzok kőkemény borokat készítenek – legalábbis akkor, amikor nem édes vörösökkel vannak elfoglalva éppen –, ezt eddig is tudtam. Hogy egyre tisztábbakat, azt csak sejtettem és reméltem. A Kaukázusban és azon is túl van tehát egy érdekes ország, ahol most zajlik a borrendszerváltás, és ez fel fogja hozni előbb-utóbb. És most már Magyarországon is lehet kóstolni ezt-azt onnét.
A derék Hugh Jonhson szerint – akit annak ellenére kedvelek továbbra is, hogy Bozai Ágota saját hatáskörben volt kénytelen áthelyezni Tokaj-Hegyalját a belorusz határ mellől Szlovákia szomszédságába – Grúziának hatalmas tartalékai vannak, és amennyiben a távoli ország borkészítői összekapják magukat, jelentős sikereket érhetnek el rövidesen.
Ez a megállapítás innen nézvést elég merésznek tűnik, de ha rákeresünk a fejleményekre netileg, azt tapasztaljuk, hogy a kaukázusiak bizonyos helyeken máris sokkal inkább jelen vannak és jobb árakat kérnek-kapnak, mint mi, noha állandóan hasonlókról ábrándozunk. Grúzia persze ezzel együtt sem az a hely, ahol végbement a borügyi rendszerváltás, de azért szépen alakulnak a dolgok.
Vélhetőleg ennek köszönhetően tett bele 1,2 millió eurót az 1997-ben alakult Teliani Valleybe az EBRD
A szőlőkultúra úgynevezett bölcsője valahol arrafelé ringott, és örökség gyanánt most is több száz őshonos szőlőfajtával bíbelődnek Kahétiában. Közülük viszonylag kevés ismert mifelénk is, esetleg a Saperavi neve mondhat valamit, ez a legfontosabb kékszőlő. Ismerősen csenghet még az, hogy Mukuzani, e falu környékén terem a róla elnevezett bor, amelyet történetesen nemcsak Sztálin elvtárs kedvelt, hanem minden orosz is, aki megengedhette magának – és megengedheti –, hogy jelentősebb összegeket öljön a berúgásba. Az ám, a grúz borok legjelentősebb piaca száz vagy még több éve Oroszország volt és maradt, az pedig jó nagy. Lehet, ezért is érezte úgy egy-két világcég a 90-es években, hogy érdemes nagyobb összegeket feccölni a bizniszbe. Így lett a GWS befektetője a Pernod-Ricard, s vélhetőleg ennek köszönhetően tett bele 1,2 millió eurót az 1997-ben alakult Teliani Valleybe az EBRD.
A Telianiról annyit sikerült még megtudnom, hogy a Cinandaliban – a Kahétiai borvidék voltaképpeni központjában – létezett szövetkezet romjain hozta létre két bizniszmen, s néhány esztendő alatt az ország meghatározó termelőjévé emelkedett. A hírek szerint a vállalkozás 2005-ben hágott fel eddigi pályája csúcsára, ekkorra már túl voltak a hipermodern technológia meghonosításán, mindenféle érmeket nyertek ilyen-olyan versenyeken, és nőtt az exportjuk is, mint a pinty. Grúz honlapot nem találtam, oroszt igen, sok alapvető információ ezen sincs, viszont több fotón meg lehet csodálni Mihail Szaakasvili államfőt. Ezzel szemben aki kíváncsi arra, hogy készülnek a Teliani-borok, az első kézből tájékozódhat itt, egyenest Gogi Dakisvili főborász jóvoltából, igaz, oroszul tudnia kell hozzá.
Na most, az elmúlt esztendőkben Ukrajnában járva mindig igyekeztem venni egy-két grúzt, ami kockázatos, mert hamisítják rendesen, és abban sem lehet biztos a borbarát, hogy csak az olcsót, mert a drágát is. Mindenestre olyan tétellel eddig csak egyszer sikerült összefutnom, amely kifejezetten bejött: a GWS 1998-as Mukuzaniját kóstoltam ötéves korában. Épp jókor, mert a tradíciókat annyiban okvetlen ápolják a grúzok, hogy kőkemény karakterű, érlelni való példányokat készítenek. Legalábbis szárazon, mert változatlanul szívesen dobnak piacra félédes és édes vörösöket, átszámítva több ezer forintos áron.
A tradíciókat annyiban okvetlen ápolják a grúzok, hogy kőkemény karakterű, érlelni való vörösöket készítenek
Mindazonáltal immár nem kell Ukrajnáig szaladnia annak, aki feltétlenül grúzzal oltaná szomját, elég kiautózni valamelyik Corába, és az orosz cuccokat forgalmazó Arbat élelmiszerboltokban – a Finn Kereskedelmi Kft. közreműködésével – vígan rácsodálkozhat a Teliani Valley boraira. Első körben úgy döntöttem, megelégszem egy sima 2003-as Saperavival, Kahétia, Telavi körzet, mert az nem annyira drága – 2900 Ft –, mint amennyire a többi az. Más kérdés, korábbi tapasztalataim alapján kissé tartottam a 2003-as évjárattól – fiatalság, keménység, ugye –, és kiderült, nem alaptalanul.
Szóval, sötét rubin szín, elegáns mozgás, fűszeres illatok. Kis menta, szegfűszeg, érett meggy, lassan szellőző, határozott animalitás. Ízben, mint a kő, erős sav, határozott, harcias tannin, épphogy közepes test, de magas és tömör szerkezet, szinte semmi gyümölcs. Hosszú, csontszáraz utóíz. Érdekes, hogy mégsem diszharmonikus, valahogy elhiszem neki, hogy megérik, csak azt a négy-öt évet kell kivárni. Olyan, mint egy elég komoly bor, amely mondjuk három hónapja érik a barrique-ban, de még tizenkettőt ott kellene maradnia. Az első két-három próba után állt néhány napot a palackban, utána nemhogy tartotta magát, finomabb volt, mint bontás után. A sav- és cserérzet kissé szelídült, a gyümölcsök előrébb jöttek. Összességében abszolút más, mint amihez szokva vagyunk. Ha Önt izgatják az egzotikumok, keresse. Ha Ön a lágyságot és az édességet preferálja, kerülje. 4 pont.
Utolsó kommentek