Véletlenül sem akarnék lemaradni az önéletrajzi elemekben való bővelkedés spontán háziversenyében, ezért most férfiasan bevallom: ha volt teljesen fekete folt eddigi kultúralkoholistai pályafutásomban, akkor az a Frittmann testvérek pincészete. Esténként gyakorta csalánnal ostorozom önnön hátamat e hiányosságom miatt, hiszen mégiscsak szégyen, hogy az a pincészet, mely Alföldünk egén immár állócsillagként tündökölve ül diadalt a "pusztai terroir" fölött, és amelyről annyi szépet mondott már kishazánk szakíró-társadalmának színe-java, ilyen messziről elkerülje minden borával szájpadlásom szomjaző fövenyét. Pedig így van: a véletlenek különös szeszélye folytán eddig mindig elmentünk egymás mellett.

Havi-kéthavi rendszerességgel gyúrtam a Frittmann-borokra pedig. Bevetettem agykontrollt, jógáztam, meditáltam, csaknem megtanultam lebegni is, csível keltem, csakrákkal feküdtem. Aztán persze minden fesztiválra, bemutatóra, borszociális társasági eseményre jelentősen behatárolt időkerettel rendelkezve jutottam el, és mindig volt egy-két akkor éppen fontosabbnak tűnő pincészet, mely elvitte az időt a Kiskunság e jeles képviselőjének boraitól. Így egészen pár nappal ezelőttig ha valaki kétértelmű félmosoly keretében kiejtette száján a Frittmann szót, inkább eggyé váltam a damasztabrosszal, mintsem hogy ezirányú míveletlenségemről tegyek szemmel látható tanúbizonyságot.

Történelmünk egy rövidke periódusában a borok nagy hányada szőkébb volt e tájon, mint Kelemen Anna

Végül mégis a véletlen segített hozzá, hogy a frittmanni értelemben vett szüzességemtől megszabaduljak, annyi történt ugyanis, hogy átballagtam szintén borbarát szomszédomhoz, aki illő vendéglátásomat épp Frittmannék 2004-es ezerjójával kívánta teljessé tenni, én pedig némi szűzies szabadkozás után beadtam a derekam.

A kunsági borvidéket fejlettebb asszociációs képességgel rendelkező embertársaink gyakorta kapcsolják össze a borhamisítással, a kannásborokkal. Bár kétségtelen tény, hogy történelmünk egy rövidke periódusában a borok nagy hányada szőkébb volt e tájon, mint Kelemen Anna, mindenképpen figyelembe kell azt is vennünk, hogy kannásborokról még nálunk sem szokás hőséneket zengni, és e tájegység neves poétája, bizonyos Petőfi számos verset kanyarított egykoron a kunsági tőkék terméséről. Vagyis a bor errefelé nem mindig föld alatti cefretartályokban született. Különösen figyelemre és elismerésre méltó ezért Frittmannék - néha talán donkihóte-stílusúnak tűnő - harca a borvidék újbóli elismertetéséért, hiszen a kiinduló állapot egy előítéletektől és tonnányi ipari cukortól hemzsegő katyvasz, nem pediglen egy feltörekvő borvidék képe.

Maga a bor, vagyis Frittmannék 2004-es ezerjója pedig több, mint érdekes: Halvány szalmasárga színnel köszön, illatában zöld- és birsalma, virágok, grapefruit, halvány muskotályosság. Nem az az egyszerű savakkal nyomuló ezerjó, amilyennek általában le szokták írni a fajtát. Komplexebb, elgondolkodtatóbb. Ugyanakkor persze tipikusan reduktív, gyümölcsös illatot áraszt. Vakon simán elmenne Irsainak is. Szép, telt szövésű bor, betölti az ember száját, majd közepes lecsengéssel búcsúzik. Szóval eddig egy szép bor volna.

Hanem a savak. Azok az életerős 2004-es savak. Azok bizony ütnek-vágnak, falat bontanak, arcot összehúznak. Lehetne ezt eufémikusan úgy is nevezni, hogy lendületes a bor, de ezek a frányák már inkább tűnnek brutálisnak, mint lendületesnek. Mindenesetre van belőlük bőven, és ez nem kifejezetten tesz jót a bor harmóniájának. Alig 3 pont - vérző szívvel. Ez ugyanis tipikusan az a bor, amit az ember szinte azonnal megkóstolna újra - egy kevésbé savas évből. Így is kiváló lehet gasztronómiai élvezkedésekre, teoretikusan mindenféle sertéssültekhez merném passzintani, illetve a forró nyári napokon szomjoltónak is kiváló lehet.

Gondolom én, a majdnem szűz.