Mindig is hajlamos voltam lelkesedni érdemes dolgok iránt, ezt teszem most is. Amikor kóstoltam Luciano Sandrone Barolo Cannubi Boschis 2001-esét, azt mondtam: eddigi életem legjobb vörösbora ez. Később megnyugodtam kicsit, mert eszembe jutott néhány tétel korábbról, és végül nem osztottam ki az első 10 pontost veres kategóriában. Pedig kis híján.

A nyájas olvasók által mélységesen tisztelt H. Z. nem csupán kirándult, kóstolt, jégkorongot nézett és élménybeszámolt Piemontban, hanem hozott is onnét dolgokat. Isten tartsa meg szokását, hogy így fejezzem ki magam. (A fokozottan szenzibilis ateistáktól elnézést kérek.) Ennek köszönhetően a minap leültünk szépen, hogy a túra némely gyümölcsét megízleljük. Négy borral számoltunk, kettő lett belőle. Egyrészt, mert Luciano Sandrone Barolo La Vigne 2001-ese dugósnak bizonyult, másrészt, mert Bruno Giacosa 1985-ös Falletto Barolója felett abszolút eljárt az idő. A mester ugyan nagy szeretettel nyújtotta át száguldó tudósítónknak a becsben tartott bort, ám hiába: lehet, ha a szomszédos palackhoz nyúl, most sokkal boldogabbak vagyunk.

Nem vagyunk szomorúak így sem, a két egészséges versenyző – egy Barbaresco, egy Barolo – simán lehengerelt bennünket. Írtam már arról, mitől jó szerintem a nebbiolo. Most nemhogy megerősödtem véleményemben, meg is lepődtem ráadásul. Ilyen jót ugyanis, mint Sandrone Cannubi Boschisa, én még nem ízleltem sosem ebben a műfajban. A piemonti csúcsokat nem vázolnám fel még egyszer, Barbarescóról és Barolóról sok mindent megtudhattak H. Z.-től legutóbb, térek inkább a lényegre máris.

Bruno Rocca Barbaresco Rabaja 2002

2002 nem volt valami nagy évjárat arrafelé. Rocca borán viszont semmi problémát nem lehet felfedezni, azaz nekünk nem sikerült. Igaz, nem is a hibákat kerestük, hanem az erényeket. Szép sötét szín, téglavörös szél. Sűrű illatok, animalitással, ibolyával, első körben könnyedebb, direktebb gyümölcsökkel, cseresznyével is. Szájban kapásból komoly az anyag, férfias, széles, jó tartású, állatabb, mint orr után vártuk, szigorú, kifinomult tanninokkal a végén. Noha alig múlt hároméves, kész és élvezhető, ezzel együtt sokévnyi tartaléka lehet, savaiból és sűrű szövéséből, koncentrációjából kiindulva. A szárazpróba kínálja a legtöbb bőrt és ásványt. Fineszes, cseles, úgy, ahogy van, az idővel egyre többet mutat, érdekesebb, izgalmasabb, komplexebb lesz, a második nekifutásra is, a harmadikra és a negyedikre végképp. Kávé, likőrösség keveredik elő, fűszerek csapatostul, az íze is egyre rétegzettebb, vagányabb. Az én borom, vitán felül. 8 pont.

Luciano Sandrone Barolo Cannubi Boschis 2001

Sandrone az utóbbi években felzárkózott a legnagyobb sztárok közé. Ezt a borát is elég rendesen megdicsérte a nemzetközi szaksajtó, itt vannak összegyűjtve a különféle fórumokon kapott osztályzatok. Nagyon szép szín, sötét-sötét rubin, kevéske téglavörössel, töltéskor mászik fel a pohár falán a bor. Mély és gazdag orrban, animál és minerál, és nagyon sok gyümölcs, erdei bogyósok, aszaltak, plusz virágok, az obligát ibolyával a csokorban. Széles és magas szájban, keserű csokoládéval, földdel, dohánnyal, egyebekkel. Frenetikus, írtam papíromra, minimum háromszor. Hallatlanul komplex és erős, kemény, de nem durva. Rengeteg tannin, jó sav, ideális a 14,5-es alkohol, a legkevésbé sem lóg ki, annyi, amennyi kell. Zamatos és dinamikus, megy előre folyamatosan, minden korty élményszámban, minden perccel jobb és több lesz. Életem legjobb vörösbora, mondtam a második kör környékén. Kiosztom neki a 10 pontot, hajtogattam. Utóbb lehiggadtam valamelyest. H. Z. és a dettó jelen lévő V. prof. is mondta, hagyni kéne egy polcot még, hátha van jobb ennél. Hát, nem tudom. Nekem is eszembe jutott ez-az önnön múltamból, a Tua Rita 2000-es Redigaffija, a Masseto, a Petrus, a 95-ös Cos d'Estournel, még egy-két klasszis. Emlékeim szerint jobb egyik sem volt, mint a Cannubi Boschis, de visszakoztam. Maradt a 9 pont tehát. Lehet, hogy mégis 10-et kellett volna adnom?