Az elejét bő lére eresztem, aztán majd beforralom. Horváth Ráspi Józseffel körülbelül hat (vagy hét) éve találkoztam először, akkor még nem sejtettem, hogy. Népesebb társasággal tévedtünk be híres fertőrákosi éttermébe, hogy ottan aztán olyasmiket tapasztaljunk, amiket magyar vendéglátásban korábban még soha. Nem megyek bele.

Ott volt maga Ráspi is: komor, kopasz fiatalember, aki minden gesztusával komolyságot, eltökéltséget, keménységet sugárzott. Kicsit félelmetes is volt a parasztház félhomályában. Düh és küzdelem. Sértettség, elégedetlenség, akarat.

Nem a könnyedén alkotó, mindent csuklóból kirázó mozarti tehetség, hanem az öncsonkításig fanatikus munkamániás, aki önmaga mélyére ás, hogy fölhozza onnan azt, amit bír. (Szegény Csontos Pista volt még ilyen figura: megfeszített nyakizmokkal, dagadó erekkel perfekcionista.)

Szóval Ráspi nehéz embernek tűnt, igazi "egyedül a világ ellen" típusnak. Ideális borászalkat, egyébként. Néhány éve aztán borászként is színre lépett, és azóta mintha még keményebbnek, eltökéltebbnek és mániákusabbnak tűnne. Lehet, hogy csak azért, mert többet szerepel, többet beszél.

Minden borában görög sorstragédiát érezhetni, a sorsot (Istent) kísértő végletességet.

Mielőtt még végleg Wagner-operává vagy Nietzsche-tanulmánnyá mutálódnánk, forduljunk rá a konkrét Irsaira. 2006-os, szinte újbor, nem is annyira szinte.

A hagymányos módszerekkel nagy soproni vörösborokra nyomuló Ráspi vajon mihez akar kezdeni a gyümölcsös-behízelgő reduktivisták kedvenc fajtájával?

Nem mondhatnám, hogy meglepő fordulat, de Ráspinak ebből is sikerült igazán felkavaró bort készítenie.

Már a címkén rákészít: nem akar ő itten megfelelni a világízlésnek, nem machinál (ezzel ugye implicite a kollégákat vádolja nem is olyan finoman: bezzeg mások machinálnak) kreatív technológiákkal, hanem odarakja a bort, oszt kész.

Száraz, fehér és táj. Tehát nem is lehet borvidéki bennszülött. Kis szupersoproni.

Rusztikus egy darab, az zicher.

Illata lehengerlő. Szőlőillat, püff. Itt lefagy a szinesztéziákban, metaforákbnan és mindenféle érzetekben utazó borbuzi. Ez a legszőlőbb szőlőillat, ami csak lehetséges. Traubi-traubi-traubi.

Az íz is: forrásban lévő must sok alkohollal, mégis letisztultan. Rengeteg szénsav, még a színe is zavarosan zöldes, de a bor zavarba ejtően sűrű a fajtához képest, rendesen templomablakokat rajzol, érződik kis krémesség is (teljesen sokkoló) a durva savak, buborékok, mustízek között. Jelentős édesség, száraz borhoz képest, talán nemcsak alkohol- és/vagy extraktédesség ez, hanem konkrét maradékcukor is lehet.

Az egész mozog, félkész, még a színe is zöldes és tompa, zavaros. Valószínűleg egyből kivágnák mindenféle borversenyről.

De mégis: durva, őszinte, akaratos, jó ital. Nem az unalmas egyenreduktív izé, hanem történik valami, amikor megiszod. Megmozgatja az agyat, vagy mittudomén.

Nehéz értékelni, bármilyen rendszerben. Kábé négy pont, miszerint oké.