Ahogy az arany ára, nimbusza időről időre változik, az időjárás, a borász munkája sem egyenletes. Mindez azoknál a boroknál jelentkezik, amelyeknél nem technológiai fegyverekkel, kémiai módszerekkel istápolják az erjedt szőlőlevet. Visszatérve az aranyra, akármennyire is változnak az idők, bármekkorát is leng ki az ára, mégiscsak arany marad. Az ingadozás egy szinten felül áll, hiszen nemessége megmarad a többi fémhez képest. Ez a bor is csak az előző évjárathoz képest más, nem tud felnőni akkora magasságokba, mint a 2005-ös.

Már a kitöltéskori illat sem tódul – később levegőzve sem –, inkább megfontoltan, nehézkesen kúszik be a nyálkahártyára. Töppedt hangulatot áraszt, olajos hársfavirágmézzel, amit pici citrusosság próbál élénkíteni. Aztán jön a bazalt, a téveszthetetlenül vulkános, a somlai.

Levegővel, fogak közt átszűrve, nyelvre ráengedve, megforgatva elsőre a zamatosság a legjobb jelző. Tovább boncolgatva kitűnik a magas extrakttartalom, amit az alkoholédesség még nehezít. A savai érettek, kerekek, háttérbe húzódottak (elnyomottak, pedig nem kicsinyek!), szerkezete öblös. Az ásványosság szépen végigmegy az ízen, ami töppedt szőlős, mézes. Lecsengésébe kesernyésség hoz új színt, benne a narancshéj alatti, fehér részre emlékeztető aroma, meg grépfrút.

Annak ellenére, hogy kicsit kopottas az arany, még mindig a hegy legértékesebbjei közé tartozik ez a palackozott bor. Jól mutatja az érettséget, a töppedésre való hajlamot. Talán ha félédesnek születik, netán édesnek. Igaz, ez csak fikció! A borász így is büszke lehet rá.

A pontszámot meg kár leírnom, annyi borértő olvassa már a blogot. Köztük biztos van olyan is, aki már látta képen Somlót, és ismer olyat is a többség, akinek a szomszédja ivott már Hollóvár-bort.