Előre kell bocsátanom, hogy nem tartozom az osztrák kékfrankos-szcéna ismerői és/vagy rajongói közé. Akadt néhány elszigetelt ismerkedési próbálkozásom, de többször is olyan példányba futottam bele, ahol a hangmérnök addig csiszolgatta a mászterokat, míg a természetes hangzásnak írmagja sem maradt. Így aztán maradtam a magyar kékfrankosnál, és fejcsóválva figyeltem, ahogy az osztrákok kaszálják a babért a borvilág mérvadó fórumain. Most azonban kaptam egy olyan meghívást, amit nem lehetett visszautasítani, és rá kellett ébrednem, hogy nem érdemes a papírfomával szemben pisálni. Tényleg jó évtizeddel járnak előttünk.

Csodálattal figyelem a magyar borászat és borkultúra gyors felemelkedését, de minden optimizmusom ellenére sem hiszem, hogy a belátható időn belül 17 magyar kékfrankista ilyen évjáratbemutatót tarthatna. Még a most látható öt-tíz potenciális itthoni jelöltnek is alapvető szemléletváltáson kellene átesnie, azaz hűségesküt tenni a kékfrankos mellett. Akkor talán lenne esély arra, hogy miként Montalcinóban kimosdatták a sangiovesét, Ausztriában a blaufränkischt, azonképpen mi is kinemesítsük a magyar vöröst. Bilibe lóg a kezem.

Az évjáratbemutató helyszíne a bécsi Hofburg egyik terme, a Kleine Redoutensaal volt. Tizenhét cuccmentes termelőt hívtak meg, akik saját bevallásuk és a konszenzus szerint nem használnak fordított ozmózist, nem vonnak ki és adnak hozzá tannint, és nem tuningolnak más fajtákkal. Tudomásom szerint összesen 90 újságíró fogadta el a meghívást. Én szabad szemmel két „szájhőst” ismertem föl: David Schildknechtet és Stuart Pigottot. Az előbbi immár másfél éve a Robert Parker-féle Wine Advocate Németország és Közép-Európa felelőse, és ő tartotta a rövid megnyitó beszédet is, amiből kiderült, hogy rendkívül alapos és naprakész tudással rendelkezik blaufränkisch témakörben (a linkre kattintva Schildknecht látható a megnyitó beszéd közben). Később volt szerencsém néhány szót váltani vele, és feltett szándékom adandó alkalommal Magyarországra csábítani. Stuart Pigottot meg csábítsa az, akinek van hozzá gusztusa. [A képen Pigott pózol.]

A 17 kékfrankosból 15 kóstolására futotta az erőmből, de ebből kettő annyira kénes volt, hogy felmentettem magam az elmélyülés alól. A tizenhárom között viszont csupán egyetlen olyat találtam, amit nem szívesen kóstolnék vissza, pedig alapjáraton szőrözős hangulatban, megelőlegezett jóindulat nélkül közelítettem a borokhoz. Első blikkre, nem meglepő módon, két iskola rajzolódott ki: a filigrán-sápadt és a teltebb-tanninosabb. Csak visszamenőleg esett le a tantusz, hogy szín alapján is könnyen elvégezhettem volna ezt a csoportosítást, de így legalább elmondhatom, hogy előítéletek nélkül kóstoltam. Egyébként a rendezők is tudatában voltak a megosztottságnak, ugyanis kétfajta pohár közül lehetett választani: bordói és burgundi. Tudja isten, hogy mi okból, de én burgundiból kóstoltam. Szerintem jobban áll(na) a kékfrankosnak. A kedvenceim a sápadtak közül kerültek ki, de élvezettel kóstoltam néhány hordóval szépen kikerekített wunderkindet is.

Blaufränkischlandnak Mittelburgenlandot hívják, ezúttal azonban csupán három borász képviselte ezt a régiót. A többiek más, kövesebb területek és dűlők termésében keresik az üdvösséget. Azt csak utólag konstatáltam, hogy méregdrága borokat kóstoltunk. Az idősebb Weninger Dürrauja pl. 64 euro a Weinundcoban. Ez számomra az osztrák borpatriotizmus erejét jelzi.

Mivel a borok hordóminták voltak, amelyek várhatóan 2009 őszén vagy csak 2010-ben kerülnek piacra, mély elemzésbe nem mernék bocsátkozni. Ráadásul életemben nem találkoztam még ilyen parányi kóstolómennyiséggel, jó ha 2cl-t kaptunk, ami egy félkorty után már a szárazpróbához közelített. De azért voltak kedvenceim.

A magyar terroirt Franz Weninger képviselte. A 2007-es Spern Steinert illatban animalitás, gyógynövények és érett meggy jellemzi, és a tipikusan weningeresnek mondható sós-minerális árnyalat. Semmi főttség, éretlen tanninok, ellenben jó arányok és egészséges savak. Az id. Weninger Dürrauja a kóstoló egyik legteljesebb bora volt: harmonikus, gyümölcsös és ásványos, finom és kerek. Jóval előrébb tart, mint a balfi, és közérthetőbb stílust képvisel.

Amikor David Schildknecht a mi asztalunkhoz tévedt, kihasználtam az alkalmat, és megkérdeztem, hogy szerinte kikre érdemes figyelni. Miután az elsőként említett egybeesett a mi kedvencünkkel, azonnal szárba szökkent a borbarátság. Az ő négy favoritja: Hannes Schuster és Roland Velich „Zagersdorf”, Weingut Moric „Neckenmarkt”, Weingut Schiefer „Eisenberg” és Weingut Muhr-Van der Niepoort „Spitzerberg”.
A legemlékezetesebb számomra is Hannes Schuster és Roland Velich Zagersdorfja volt. Roland és Heinz Velich, illetve a Moric és a családi borászat összefonódásait sokszori nekifutásra sem sikerült kibogoznom, de a lényeg a lényeg: a Velich család számít a burgundi blaufränkisch-iskola legelhivatottabb képviselőjének. (A velichi filozófia angolul itt vagyon kifejtve. Kötelező olvasmány bárkinek, akit érdekel a kékfrankos meg a természetes borászkodás. Egyébként meg dagad a honfiúi kebel: a borászat neve azért Moric és nem Moritz, mert így tisztelegnek a magyar gyökerek előtt.) A "Zagersdorfi" kékfrankosról nagy lózungokat sajnos nem tudok mondani, egyszerűen meglepett és lenyűgözött: halvány és áttetsző, gyümölcsös (leginkább kékszőlő), kristálytiszta, friss és mint a briliáns megoldások: pofonegyszerű. Háromszor mentem vissza újrakóstolni, és aztán Schildknecht ösztönzésére gratuláltam a borásznak. (Egy ilyet rögtön rendeltem is, majd beillesztem a Kékfrankosmaratonba.) A Moric „Neckenmarkt” hasonlít az előzőre, csak mindenben több: testesebb, sötétebb, édesebb, érdesebb . A Schiefer Eisenbergtől nem estem hanyatt, szép, vonzó bor, de magas alkohol és szárító tannin rontja az összhatást. A Muhr-Van der Niepoort Spitzerbergje viszont remek darab: színre világos, illatban szénás, virágos, tintás, szőlős, kóstolva arányos, jó savakkal, csiszolt tanninokkal, hosszú utóízzel.

Aki akar még Velichékről hallani, az látogasson el a blogkirály Alder Yarrow-hoz, vagy olvassa el Schildknecht kritikáit.