2004-ben lerepült a kukta fedele, a „brit lakájok” és az „újvilági árszabó” egy 2003-as Château Pavie értékelése kapcsán hajba kaptak, és nem tudták tovább magukba fojtani, hogy valójában mit gondolnak egymásról. A szót brit oldalról Jancis Robinson, a tengerentúlon Robert Parker vitte. Az óvilági értékeket védelmező Robinson a Pavie-t egy késői szüretelésű zinfandelhez hasonlította, míg Parker egy potenciálisan 100 pontos természeti csodát látott benne. A purparléba Michael Broadbent, az európai borírás doyenje is beszállt: „aki szerint ez egy jó bor, azon csak egy agy- és szájátültetés segíthet. Én ezt a bort egyszerűen ihatatlannak minősítem.” Parker azt állította, hogy a bor pocskondiázásának enopolitikai okai vannak, a britek a palack tartalmát a birtok újgazdag tulajdonosával szembeni ellenszenv miatt büntetik, és ha valóban vakon kóstolnának, akkor őket is elbűvölné a Pavie. Mindezek fényében érthető, hogy a tengerentúlon szenzációként kezelik, hogy a 2005-ös Pavie, vakteszteken, gyors egymásutánban kétszer is diadalmaskodott Angliában.
A 2005-ös Pavie persze nem azonos a 2003-assal, de az alapirány aligha változott (a tanácsadó Michel Rolland). Miközben az amerikai aranyszájak, sőt Michel Bettane is szuperlatívuszokban méltatták a 2005-öst, addig Jancis Robinson portóis, agyonextrahált, szteroidbornak nevezte, és 14,5 pontra értékelte. A botránykővé avanzsált St-Emilion 1er Grand Cru Classe most egy zártkörű Decanter teszten nyert, alig egy héttel azután, hogy egy másik kóstolón - brit szakmabéliek körében - szintén a legjobb lett. A decanteres borbölcsek, Steven Spurrier, Steven Brook és Michael Schuster a teszt után úgy nyilatkoztak, hogy a fahasználat és az extrahálás kordába szorításával a Pavie az utóbbi évek egyik legszebb st-emilioni borát alkotta meg.

Talán érdemes fölidézni az azóta itthon is föllángolt nagy test, nagy élvezet vs. elegancia és frissesség stílusvita legemlékezetesebb ütközetének hátterét Steven Shapin segítségével (a teljes poszt itt olvasható). (Itt pedig egy poharazgatós interjú a másik főszereplővel, Jancis Robinsonnal Gary Vaynerchuk budoárjában.)  

(…) a borvilág jelenlegi tótumfaktuma amerikai, és éppen az Egyesült Államok az az ország, amelyik a leginkább behódolt előtte. A "24 karátos ízlelőbimbók" tulajdonosa egy 57 éves baltimore-i jogász, Robert Parker, aki 1978-ban indította útjára a kéthavonként megjelenő Wine Advocate című, kizárólag előfizetéses alapon működő magazinját. Könyvei (Bordeaux, The Wines of the Rhône Valley and Provence (1987)) és enciklopédikus borkalauza (Wine Buyer's Guide) kinyilatkoztatásszerű érvénnyel bírnak az amerikai – és egyre inkább a világ – borfogyasztói számára. Kapott már kitüntetést Mitterandtól, Chiractól és Berlusconitól. Chirac szerint – aki egyébként a Becsületrend Lovagjává ütötte – "Robert Parker a francia borok legelismertebb és legbefolyásosabb kritikusa az egész világon". Az Economist szerint "Parker úr szája Einstein agyának önológiai megfelelője", az Atlantic Monthly szerint pedig "a világ borászatát a stílus és az árak tekintetében meghatározó nagy borok megítélése terén szinte csak az ő szava számít". Ma Parker "A Borok Ura".

Parker matematikai precizitással pontoz. Az értékelés 50 pontról indul és 100 a maximum. A pontszámokat azonban nem ötletszerűen adja, hanem meghatározott rendszert követ: 5 pont a szín, 15 az illat, 20 az íz, a maradék 10 pontot pedig "az általános minőség" ill. a "fejlődési potenciál" értékelésére tartja fenn. És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a derék Shapin megpödri bajuszát, és beakaszt: "Ezt a fejlődési potenciál dolgot soha nem értettem. A tökéletes bornak, par definitionem, nincs érési potenciálja, és ezért le kellene pontozni, másrészről a hosszútávú prognózisba már oly sokszor beletört a borírók bicskája; pl. hiába múltak az évek, az 1975-ös bordóiak nem szelídültek meg és nem lettek élvezhetőbbek."

Az ún. Parker-pontszám idővel önálló életre kelt. Bár a bordeaux-i és burgundiai elsőosztályú birtokok neve továbbra is garancia a sikerre, a Parker-pontok piaci szerepe egyre meghatározóbb. Ahogy egy Parker-párti magazin írja: "a 91 pontos mindig hamarabb kel el, mint a 89, és a 85 pont körüli borokon csak az árengedmény segíthet". Bajuszakasztás no.2: "aminek én örülök a legjobban, mert így számos Parker által leszólt borhoz juthattam olcsón hozzá. Különösen szép emlékeim vannak egy szamárpadba ültetett 50 pontosról, amiből egy egész kartonnal vásároltam."

Bár egyetlen más pontozási rendszer sem futott be ekkora karriert, azért vannak partizánok, akik még ellenállnak. A brit Jancis Robinson pl. a 20 pontra esküszik, Hugh Johnson pedig beéri 4 csillaggal. Az utóbbi szerint ez a pontmizéria jellegzetes amerikai betegség, a könnyen-érthetőség csábításának tett engedmény, áltudományos hókusz-pókusz. A határvonalak azonban nem teljesen tiszták. Egyrészt a Parker-pontok átkeltek az Atlanti-óceánon, és már a brit üzletekben is találkozhatunk velük, másrészt például Jancis Robinson a közelmúltban két rizlinget is 17.33 pontra értékelt, és ezzel a szőrszálhasogatásban köröket vert a mindössze 51 pontos Parker-skálára. Aztán meg Parkernek saját bevallása szerint nincsenek önkényúri ambíciói. "A saját élményt semmi nem helyettesítheti, a borkóstolásnál nincs jobb iskola". És bár Parker magát "elfogulatlannak, tapasztaltnak és megbízhatónak" mondja, ez azért nem ugyanaz, mintha esztétikai "objektivitásról" beszélne. És még a pontjai körül kialakult, számára igencsak jövedelmező bálványimádástól is elhatárolódik. "Nem szégyellem a pontrendszerem. Ha a borforgalmazásban akadnak olyanok, akik visszaélnek vele, az nem az én hibám. A pontozási rendszer a pontozót végső soron elszámoltathatóvá teszi a fogyasztó irányában. Én jól megvagyok a magam rendszerével, és tisztában vagyok annak korlátaival: semmi tudományos nincsen benne, és félreértés így értelmezni." A pontszámok ráadásul sohasem önmagukban állnak, mindig részletes kóstolási jegyzetek kísérik. És abban többnyire gáncsolói is egyetértenek, hogy Parker rendkívüli kóstolói képességgel rendelkezik (az arany szerszámot egymillió dollárra biztosította). Abban sincs vita, hogy az általa használt terminológia szabatos és érthető, már amennyire azt ez az ördögien nehéz feladat (illatok és ízek szavakra fordítása) megengedi. Olykor ugyan Parker is merít az ízlelés ezoterikájának szókincséből ("paradicsomhéj", "olvadt csokoládé" vagy "karakteres zamat"), de összeségében távol tartja magát a borirodalomban elharapozó fűzfaköltészettől.

Parker egyfajta fogyasztóvédőnek tekinti magát, akinek fellépése előtt a védtelen borisszát az arisztokratikus anglo-frank kereskedő-osztály és boríró lakájaik mesterséges tudatlanságban tartották. Ezek a szélhámos összeesküvők semmilyen hazugságtól nem riadtak vissza: az elengedett hozamú tőkék híg és szennyezett levét "elegáns" és "kifinomult" borként adták el, és a vevők agyát folyton a "terroir"-ral mosták, mert restek voltak az érett gyümölcs palackba juttatásának tudományát kitanulni, és sajnálták a pénzüket új hordók vásárlására fordítani. Elhitették az emberekkel, hogy a fiatalon ihatatlannak tűnő borok is remekművek, mindössze 20 évre fektetni kell őket. A borok nem minőségben, hanem árban versengtek egymással. Az egész rendszer velejéig romlott volt, és ezen csak úgy lehetett változtatni, hogy a bortermelők és a borírók érdekházasságát felbontották. "A borírónak mindenekelőtt függetlennek kell lennie", mondja Parker. Ingyen palackok, ajándék repülőjegy, lakosztály a Château Margaux-ban, vacsora a grófnővel mind ki van csukva. Ahogy egy korábbi interjújában nyilatkozta: "Szarok rá, hogy a család a Forradalom előtt kapta-e a nemesi címet, vagy hogy kolbászból van náluk a kerítés. Ha nem jó a boruk, akkor ez fog megjelenni." "Azt szeretném, ha az emberek úgy emlékeznének rám, mint aki megszüntette a pálya lejtését."

A kóstolás demokratizálásának, a boríró függetlenségének ára a hűvös távolságtartás, jutalma viszont a garantáltan "kíméletlen, őszinte és elfogulatlan vélemény". A parkeri fellépés hatása kétrétű és kétirányú volt: politikai és esztétikai, ill. borírói és borászati. Parker nem csak a bírálat elveit változtatta meg, de a bírálat tárgyát is. Minthogy a fennmaradásért folytatott küzdelemben a Parker ízlésének megfelelő borok piaci előnyhöz jutottak, a természetes kiválasztódás elveinek megfelelően elszaporodtak. A borászok próbáltak elébe menni Parker ízlésének, azaz miután rájöttek, hogy mit eszik a főnyelv, elkezdtek "alkohol-hangsúlyos gyümölcsbombákat" készíteni. És ennek a paradigmaváltásnak még Bordeaux is csak részben tudott ellenállni. Parkernél a tetszés csúcsa, ha egy bort "hedonikusnak" nevez, és a jobb-parti garazsisták (az ifjú törökök) futószalagon szállítják a bazi nagy zamatcsodákat, szemben a balparti ultramontán reakció képviselőivel, akik aszkézist hirdetnek, és a születést istenítik. Parkert a legtöbb bírálat természetesen az ízlése miatt éri. Ellenlábasai szerint rossz ízlésre vall, hogy ő a nagyon gyümölcsös, alkoholos, újfahordós, már fiatalon is hedonikus borokat szereti. 2004 áprilisában a vita újra feléledt egy Chateau Pavie (2003) kapcsán (ez a St. Emilion-i premier grand cru 1998 óta Parker szíve csücske, ekkor vette át a birtokot az újburzsoá Gérard Perse). Parker szerint ez a bor kiverte a plafont (95-100 pont): "pazar gazdagság, mineralitás, plaszticitás és nemesség, kihívóan minerális, fekete és pirosbogyós gyümölcsöket, balzsamecetet, likőrt és füstöt idéző illat. A szájban rendkívüli tartalom, élénkség és sokrétűség jellemzi." Robinson szerint, akinek már régóta a bögyében van Parker (részrehajlással és hozzánemértéssel vádolja), a Pavie kész röhej, olyan Parkernek való túlérett, tutti-frutti bor, ami inkább egy kései szüretelésű kaliforniai Zinfandelre hasonlít, semmint egy telivér bordóira. Egy másik bor-mogul, Michael Broadbent (a Christie's borigazgatója) nyíltabban fogalmaz: "aki szerint ez egy jó bor, azon csak egy agy- és szájátültetés segíthet. Én ezt a bort egyszerűen ihatatlannak minősítem." Ezt már Parker sem hagyhatta szó nélkül: amit Robinson mond, mondja, az "szervesen illeszkedik a Perse által készített Pavie-k lejáratására indított kampányába, és hűen tükrözi a bordeaux-i reakciósok véleményét". Robinson leszögezte, hogy ő vakon kóstolta a bort ("tanúim vannak"), de Parker ezt kétségbe vonta mondván, hogy a Chateau Pavie palackja annyira egyedi, hogy még becsomagolva is összetéveszthetetlen. Ilyen álnokok az angolok.

(…) Az utóbbi évek egyik leghatásosabb és elgondolkoztatóbb dokumentumfilmjében, a Jonathan Nossiter által rendezett Mondovinóban Parkernek csupán néhány perces jelenése van, ám ő a szürke eminenciás. A filmbéli gaz csirkefogó Parker régi cimborája, a bordeaux-i repülőborász, Michel Rolland. Parker csak pontozza a borokat, Rolland viszont világszerte készíti őket, méghozzá úgy, hogy Parkernél jelesre vizsgázzanak. Ahogy Rolland mondja Parkerről: "Ő a borkritikus". Két pomeroli château között Rolland a limuzin hátsó ülésén megállás nélkül osztja az észt a vonal túlsó végén aggodalmaskodó borászoknak, akik nem ismerik a hedonikus bor receptjét. Pomeroli laborja csak Bordeaux-ban többszáz birtoknak dolgozik, de világszerte, összesen 12 ország minőségi borászatának főtanácsadója. Az ő receptje alapján születnek a nemzetközi stílusú, gyümölcshangsúlyos, barrikolt borok. Rolland-ból hiányzik Parker visszafogottsága, amikor magáról beszél. Ő azért dolgozik, hogy a borok jobbak legyenek, mondja. Amikor felvetik, hogy nem mindenki ért egyet azzal, ahogyan ő a jót elképzeli, így válaszol: "Igen, ezt nevezik pluralitásnak. És ezért van annyi rossz bor."

A Château Mouton-Rothschild műszaki igazgatója, Patrick Léon elmondja, hogy "Bordeaux-nak alkalmazkodnia kellett a világízléshez", vagyis meghajolnia a Parker-Rolland féle esztétika előtt. A margaux-i Château Kirwan néhány évvel ezelőtt tanácsadónak kérte fel Rolland-t, és Parker-pontjaik az 1990-es 78-ról 91-92-re ugrottak 2000-ben. Parker egyik protezsáltja, a vin de garage mozgalom egyik zászlóvivője, Jean-Luc Thunevin (Château de Valandraud, St-Emilion) szerint a globális ízléssel dacolók reakciósok, akiknek savanyú a szőlő. „Ezek a fazonok”, mondja, „a terroir fanatikusai”.

A Mondovinoban azonban a fanatikusok a rokonszenvesebbek: költői lelkületű földmívesek lompos bodrikkal, bunkófon nélkül, akik saját birtokaikon a maguk eszközeivel próbálnak a globalizációnak betartani. Látunk belőlük bordeaux-it, szardént és argentint. Kontrasztként pedig kapunk ellenszenves amerikaiakat: a Mondavi-család languedoc-i vállalkozásának kudarcát a helyi polgármester nyakába varrják, aki szerintük egy kommonista, találkozunk egy, a Szilikon-völgyben megtollasodott hétvégi-borosgazdával, aki a pincelátogatás közben vietnámi kalandjait és találkozását Kissingerrel ecseteli a hálás stábnak, és az operatőr hosszan legelteti kameráját Robert Parker irodájának falán, amelyet Reagan-fotók díszítenek. De a frontvonalak sokszor egy-egy régión, sőt, családon belül húzódnak. Ahogy egy Parker-ellenes borkereskedő fogalmazott: "a harc az ellenállók és a kollaboránsok között dúl". Ha hihetünk a haditudósításoknak, akkor a kollaboránsok helyzete a kedvezőbb, de ez nem jelenti azt, hogy az ellenállásé reménytelen. Mert a globalizáció uszályán nemcsak a gyümölcs-hangsúlyos, újfahordós borok jutnak el a világ minden szegletébe, de szerencsémre, mondja Shapin, Aimé Guibert 40 hektáros birtokának borai is kedvenc vidéki kereskedésembe Massachussets-ben, és még az áruk is elfogadható. És ha valakinek nem ízlik a parkeri szép, új bor, az hozzám hasonlóan könnyen találhat kedvére valót. Mert amióta a világ világ, ilyen borkínálat még nem volt. És amikor valaki egy kis birtok, egyedi borát választja, egyúttal arra is választ ad, hogy az ízlés leigázható-e.