Matt Kramer azon ritka borírók egyike, akiknek esszéi megérdemlik, hogy az ember másodszor is elolvassa őket. A Wine Spectator online kiadásában most egy kevéssé meggyőző gondolatmenettel állt elő, amely azonban számunkra mégis érdekesebb, mint acélosabb logikájú cikkei. A Timing Is Everything című írásában (nagyjából: „legfontosabb az időzítés”) azt a súlyos, ám aligha megválaszolható kérdést teszi föl, hogy az új évtized küszöbén előrelátható-e, hogy milyen borok számíthatnak sikerre, melyek kerülnek szélárnyékba, és melyek vannak bukásra ítélve.
A gondolatmenet kiindulópontja, hogy vezetés közben a rádión a Great American Songbook egyik dalát hallotta közel tökéletes előadásban, és bár minden pillanatát élvezte, eszébe jutott, hogy ez egy félig holt, de legalábbis semmi esetre sem eleven, kortárs, sebes sodrású zenei világból érkezik.
Vagyis egyfajta múzeum ez, nem a való élet kohója, és nem tükre a mai világnak. Természetesen a születésük idején ezek a dalok az akkori világ friss, eleven kifejeződései voltak, de ma már nem tartoznak a fő sodorba, közönségük korlátozott, előadóik csak halk, szűkkörű sikereket érhetnek el, és egy ilyen rezervátumban hiányzik az a túlélésért folytatott élethalál harc, ami a kreativitás és a kemény munka legfőbb ösztönzője.
Nem állítom, hogy hibátlan az érvelés, vagy a hasonlat, amit ráépít, de azt hiszem, érthető, hogy mire gondol. Kramer szerint mindennek megvan a maga ideje, és ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a bornak általában véve most jött el az ideje. A világ nagy részén a középosztály életének még soha nem volt annyira fontos része a bor, mint manapság. És Ázsia még csak most kezd bekapcsolódni a borkultúrába.
De nem minden bor éli fénykorát. Vannak, amik tartják az ütemet, és vannak, amik megcsúsztak, vagy teljesen kiestek az ütemből. És itt jön a bennünket érintő rész: „Amiről beszélek, nem pusztán a divat. Arról van inkább szó, hogy más az életünk, mások az érzelmi, lelki és gyakorlati igényeink. Vegyük például az édesborokat. Én személy szerint szeretem őket. De nem volnék őszinte, ha azt állítanám, hogy megközelítőleg olyan gyakorisággal fogyasztok édesbort, mint szárazat. Az étkezés végén nem édeset iszom. És a legtöbb (puritán egyszerűségű) ételhez, amit készítek és fogyasztok nem is passzolnak. Talán ezzel Önök is így vannak.
Ez azt jelentené, hogy az édesborok el fognak tűnni? Aligha. Akad még belőlük bőven, és vannak rajongóik – de ez egy szűk tábor (gondoljunk a jazzre). Eszményünket a borszépségről már nem ezek a borok testesítik meg, nem úgy, mint száz évvel ezelőtt. Élnek és megbecsülés övezi őket, de a kultúra, amely létrehozta őket inkább történelem, mint kortárs (gondoljunk a Great American Songbookra).
Ez az egyik oka annak, hogy egy olyan teljesen eredeti és ragyogó bor, mint a tokaji aszú kínkeservesen talál magának közönséget. Dacára olyan cégek hatalmas befektetéseinek, mint a francia biztosító óriás, az AXA (a Disznókő tulajdonosa) és a spanyol Vega Sicilia (az Oremus tulajdonosa), hogy a többi kisebb, ám így is tekintélyes nagyságú befektetésről ne is beszéljünk. Az idő nem az ő oldalukon áll.”
Kramer ezek után sorra veszi azokat a borországokat, amelyek szerinte szép jövő előtt állnak, és azokat, amelyek a korábbi évtizedekben voltak szinkronban az idővel. Mondandóját végül így foglalja össze: „Nem állítom, hogy tudom a választ a fölvetett kérdésre. De annyit mondhatok: 2010-ben annak a borkultúrának lesz tökéletes az időzítése – legyen az egyetlen régió vagy egész nemzet -, amelyik a legtöbb élvezetes kalandot kínálja, amelyik szőlőtermesztési és borkészítési gyakorlatát a legvilágosabban fejezi ki a címkéken, és nem utolsósorban amelyik ad nekünk valamit, amiről álmodhatunk.”
(PS: A cikk elgondolkoztatott. Én nem vásárolok aszúkat. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, egyszerűen ez az igazság. Ennek a kimenetnek nyilván van egy nagysúlyú financiális bemenete is, de ha mélyen magamba nézek, akkor azt kell mondanom, hogy egy szép késői szüretet szívesebben iszom, mint egy aszút. Sőt, ha jobban belegondolok, az aszút talán nem is lehet inni, legfeljebb kortyolni. Amennyiben még nagyon sok, egyébként rendszeres borfogyasztó van ezzel így, akkor ebből fontos tanulság adódik, ami Tokajt fájdalmasan érinti. Amennyiben viszonylag elszigetelt eset vagyok, akkor semmilyen fontos tanulság nem adódik, és Tokajnak nincs miért aggódnia. (És persze a klasszikusok mindent túlélnek.))
Az utolsó 100 komment: