Ha szóba kerül, szoktam vele hetvenkedni, hogy én kóstoltam már csókaszőlőt, de amikor rákérdeznek, hogy "és milyen volt?", mindig mattot kapok. Jó, nagyon jó, válaszolom, de amikor a jellegét kellene leírnom, mindig a kadarkát emlegetem, valószínűleg teljesen elhibázottan. Szentesi József jóvoltából most végre alkalom nyílt otthon, nyugodt körülmények között megkóstolni fél liter csókaszőlőt. Nem állítom, hogy megvan a kérdésre a válasz, de azért beljebb vagyok. Persze védhetetlen hülyeség volna egyetlen adatból grafikont rajzolni.

A Szentesi-féle Csókaszőlő amolyan városi legenda, az alulról és belülről építkező, újjászülető magyar borászat egyik referenciapontja. Egy évtizede valószínűleg a fajtáról is kevesen hallottak, ma viszont kevés olyan olvasónk lehet, aki ne tudná, hogy a "Csóka" Szentesi József emblematikus bora. 2004 óta minden évben készül belőle egy nagyobb üvegballonnyi (amikor a kocsánybénulás nem szól közbe). A mennyiség és a hatás fordított arányban áll, az "őrült professzor" laboratóriumában megforduló borászok jelentős hányada a kóstolás után csapot is kér. Így a Vylyan után Konyáriéknál, Polgáréknál, Bussaynál, Ráspinál, Orsolyáéknál, a St. Andreánál vagy Kaló Imrénél is előfordulhat, hogy néhány éven belül csókaszőlőt palackoznak (Kaló még hordóban tartja). És akkor majd sokkal többet fogunk tudni arról is - na jó találgatni -, hogy mi az, ami a csókaszőlőre mint fajtára jellemző, és mi az, ami Szentesi József hiper hozamkorlátozásának és beavatkozásminimalizáló borászati gyakorlatának a következménye.

Az illat intenzív és némi technokolossággal indít. Kiszellőzve nagyon markáns, komoly és izgalmas. Szilvalekvár, borsosmenta, fekete ribizli és tinta. (Ez már kinőtte az üvegballont, másodtöltésű hordóban érett, szerencsére vanília, kávé, puncs és a társaik elkerülték.) Kóstolva feltűnően sűrű szövésű, jól strukturált, bársonyos, telt korty, kulturált, érett savakkal és szép egyensúllyal. Nagyon zamatos, a száj minden szegletét betölti. Ízében szilva (maggal együtt), naspolya és egy enyhén mentolos árnyalat. A tannin markáns, de egyáltalán nem túlzó, finomszemcséjű, és jut belőle mindenhová. A korty végétől némi alkoholos hév. A lecsengés, mint minden Szentesi-vörösnél, percnél hosszabb. 7 pont. (Ha muszáj valamihez hasonlítani, én vakon a cabernet franc és a kékfrankos környékén tapogatóznék.)

Nincs arról szó, hogy ez a konkrét bor felülmúlhatatlan, megismételhetetlen, tökéletes stb. volna, viszont döbbenetes, hogy ez a fajta a nemlétből visszarángatva, egy-két éves tapasztalati háttérrel, egy nem kiemelkedő évjáratban erre képes. És igazi karakter. Biztos vagyok benne, hogy amint a Szentesi Kadarka és a Csókaszőlő összeáll, a Budai Óvörös újra fogalom lesz.