Sokszor és sokan felvetették már itt az Alkoholistán, hogy a magyarországi borágazat számos problémája miatt képtelenek vagyunk az eredményes versenyre az Európai Unió régebbi tagállamaival szemben. Sokan megállnak ott, hogy még mindig túl sok a pancsolás, túl kevés a minőségi borászat. Gyakran hallom a szakmában, hogy az Unió fojt meg minket, hogy az eredménytelen bormarketing a hibás stb. Nos, azt gondolom, a bajainkért egyedül mi vagyunk a felelősek. Nem szakmai, hanem nemzeti szinten.

Azt talán kijelenthetjük: Brüsszelben senki nem úgy ébred egy EU parlamenti vitanap vagy bizottsági ülés előtt, hogy akkor ma tönkreteszem a magyarokat. De az is igaz, hogy a többi bortermelő országban bizony ébrednek úgy fontos emberek, hogy inkább a magyarok vesszenek, mint mi. És innentől csak lobbi és nemzeti stratégia kérdése az egész.

Hogy mi a bajom a magyar borágazattal? Néhány bővebb gondolat, amelyek saját tapasztalataimra épülnek. (Van egy kis családi borászatom a Káli-medencében és egy balatoni nagyüzem borászaként dolgozom, tapasztalataim főként ebből a két végletes forrásból származnak.)

1. „Nem megy az export, mert rossz a bor”. Nem igaz, nem ezért nem megy az export. Ha megnéz valaki egy európai tendert, akkor láthatja, hogy iszonyatos mennyiségekről van ott szó. 2000 hektoliteres egynemű, magas (felső-közép kategóriás) minőségű illatos reduktív bortételeket keresnek. A baj akkor van, ha részt vesz az ember a tenderen, összerakja az üde friss borocskáját majd mégsem nyer. Ott ül negyedmillió palacknyi fölösleges boron, amit egy olyan magyar piacon kell levezetni (ráadásul a bor stílusa miatt egy éven belül), ahol – saját méréseink szerint – 15 %-al csökkentek a minőségi, középkategóriás borok eladásai. Ez túl nagy kockázat a legtöbb magyar borászatnak. És van itt még egy probléma:

2. A rossz fajtaösszetétel. A magyar fogyasztó szereti a sokszínűséget. A magyar borász szeretné a lehető legtöbb vendéget eredményesen kiszolgálni (ki nem?). Van itt 22 borvidék. Borvidékenként van kb. 30 jónevű/ismertebb borászat. Borászatonként átlag 10 termék. A magam részéről imádom ezt a helyzetet, de európai szinten nem tartom megfelelőnek. A termékskálánk erősen elaprózódott.

Vegyünk egy itthoni nagyüzemet, annak reális termelési mutatóival. Egymillió palackot meghaladó éves forgalmazás, 20.000 hl-es kapacitások, egy-kétszáz hektár szőlő, 25 fajta bor, 30-40 fajta termék. Ezzel szemben menő spanyol borászatok ugyanekkora termelés mellett 3 vagy 4(!) terméket állítanak elő. A nagy exportoknál pedig nem mindegy, hogy a 10.000 hl-es kapacitás átlagban 250hl-es tételekből áll össze vagy ~3.000hl-esekből. (Mivel szeretném megelőzni azokat a kommenteket, hogy 1000hl-es mennyiségek nem lehetnek magas minőségű borok; jelzem, hogy én sem ezt tartom feltétlenül üdvözítőnek – feltétlenül rossznak sem – de a nagy, országos exportot is megdobó tendereken ilyen mennyiségekről van szó.)

3. A rossz bormarketing. A magyar bormarketing rossz. Ezen nincs mit szépíteni, sok pénzből kevés eredmény. Az a kevés is inkább Jancis Robinson és Szepsy mester szerencsés egymásra találásának köszönhető. Ha összehasonlítjuk Macedónia (!) boros reklámfilmjét a magyar filmecskével akkor megint ott van a szájban az a jól ismert kesernye: gyenge másolás, ötlettelenség. Vegyük csak a szlogeneket: „Wines of Macedonia – Timeless”. Ezzel szemben nekünk a hangzatos és ínycsiklandó „magyarbormindenkor” jutott.

4. A magyar borkultúra nem ért el arra a szintre, ahová szerettük volna eljuttatni. Azt kívántuk, hogy egy magyar család legalább vasárnap az ebédhez igyon magyar bort. De a bor szinte luxuscikk, és ilyen gazdasági helyzetben nincs pénze az embereknek heti 1000-3000 forintot kiadni borra, hisz havi szinten azt megérzi a kassza. Tegyük a kezünket a szívünkre: fontosabb a gyereknek a csoki, asszonynak a szép ruha.

5. A magyar borászatok közül sokan megcsinálták a nagy álmot, és stabil, európai szintű, minőségi borászatokat hoztak létre.  Többen viszont úgy éreztek, hogy nekik ez ugyan nincs meg, de van ebben az ágazatban pénz, van itt sok csillogás, hát hatalmas látványberuházásokba kezdek hitelekből. Túl sok a műsznobizmus, túl sok a talmi csillogás, de sokszor kevés a ténylegesen életképes gazdasági modell, ami a kapitalizmus lényege lenne. Én ezt az egyik legnagyobb bajnak látom!

6. Egy közgazdász szerint:  „Magyarországon bort készíteni és versenyezni egy nyugat-európaival olyan, mint száz méteres síkfutásban versenyezni úgy, hogy a másiknak 50 méter előnye van.” Maximálisan egyetértek. Az ottani borászatok 40 éve egy jól működő támogatási rendszert élveznek, mi ezt nagyon rosszul honosítottuk. Egy elnyert támogatásom után vontam le a tanulságot; sokmillió forintot adnak úgy ki a pályázati pénzekből, hogy csak a benyújtott iratok alapján döntenek de senki nem jön ki megnézni, hogy van-e értelme a beruházásnak, vagy csak eredményesen használták a pályázatírók a bullshit generátort.

7. Magyarország nem védi magát a közvetlen versenytársakkal szemben. A kivágási támogatás lényege, hogy az EU kvótát elvigyék a fejletlenebb országok. Nem országonként csökkentik a területeket a túltermelés leszorítása érdekében, hanem összeurópai szinten; a gyengébb országok kivágnak annyi szőlőt, amennyivel kiváltják a tradicionális bortermelő országok kvótáját.

Az elmúlt években ~5.000 ha szőlőt vágtak ki Magyarországon, ennek egy részét amúgy kivágási támogatás nélkül. Ez egy egész borvidék. És a túltermelés elleni harcban azt azért mindenkinek tudnia kell, hogy Magyarországon egy mennyiségi termelésre állított tábla 100-150q-t terem hektáronként, míg ez Olaszországban lazán 300-350 q/ha.

8. A rendszer túlbürokratizált, a bürokratáink pedig homokba dugják a fejüket. Hogyan adhat Horváth Csaba olyan nyilatkozatot, hogy „a magyar borágazat legnagyobb baja a sok számla nélkül eladott bor”?!  Nem inkább a feketén a magyarhoz kevert külföldi bor, amivel leszorítják az önköltséget, így süllyesztve a tengerfenékre a felvásárlási árakat?

9. Bár a rendszer túlbürokratizált, nevetségesen egyszerű magyar származásit tenni egy külföldi bor mögé és létező mennyiségként kifehéríteni a feketén behozott bort. Nem is kell sokat magyarázni ezen, mindenki tudja, hogy hogyan lehet nemlétező borok mögé hologrammal ellátott csinos kis borszármazási bizonyítványt kérni. Ugyanaz a probléma, mint a támogatási pénzekkel is. Ezer hatóság ellenőrzi a termelőket (meglepő tény, de egy pinceműveletet elvégezni nem tart több ideig, mint a pinceműveletet kísérő papírmunkát), de annyira összefércelt és valóságtól elrugaszkodott a szabályozás, hogy szinte betartatni se lehet. Jó példa a már eltörölt hegybírói mintavétel rendszere a forgalombahozatali vizsgálatoknál. Előírták, hogy a hegybíró a hordóból vegye a mintát, és azonnal zárja le, és a szűrés nélküli technológiai bortól elvárták, hogy átmenjen az állóképességi vizsgálatokon. 

Konklúzióként elmondható, hogy az értelmetlen szabályozások, a hatalmas stiklikre lehetőséget adó kiskapuk, a sajátságos belső piacunk és saját vakságunk versenyhátrányt jelent mind egyéni, mind országos szinten. Fontos lenne, hogy ne legyünk végletesek. Nem vagyunk bornagyhatalom. A világ nem könyörög, hogy a mi borainkat igyák, és mi nem készítünk csuklóból jobb bort mindenki másnál.

De nem is vagyunk a borvilág söpredéke, akiken mindenki túlnő, mindenki röhög. Nem a hamis borok szülőhazája vagyunk, és szakembereink többsége nem kapitalista borhamisító, hanem profi és elhivatott borász. De még nagyon sok dolgunk van...

[Istvándy Tamás]