Van a borvidékeknek az a típusa, amiről mindenki hallott már, de amit tipikusan félreértenek, vagy még inkább nem is ismernek igazán az emberek. Beaujolais ékes példája ennek. Persze Burgundiát sem ismerik kellően az emberek, de ennek nyomós oka van: többnyire elérhetetlenül drága, a magyarnak meg aztán főleg az. Beaujolais ezzel szemben ott tetőzik árban, ahol az előbbi érdemlegesen elkezdődik (20-25 euró), és ezzel egyike a legmegfizethetőbb francia vörösboros appellációknak. A példa egy kicsit persze sántít, ugyanis Beaujolais Burgundia része, legalábbis technikailag – valójában minden szempontból különálló tartománynak tekinthető és tekintendő.

A félreértés pedig abból következik, hogy a borvidéket a nouveau-val azonosítja a széles publikum. Ennek okát gyakorlatilag egyetlen személyre vezethetjük vissza, aki nem más, mint Georges Duboueuf (jellegzetes virágos címkés borai itthon is fel-feltűnnek). A régió meghatározó termelőjének marketinghadjárata révén az egész világ rákapott a minden év novemberének harmadik csütörtökén érkező újborra. Vagy talán nem is magára a borra, mint inkább a köréje kanyarított szertartásra. A helyzet azonban az, hogy marketing ide vagy oda, a nouveau nem különösebben érdekes mint bor, nem véletlen, hogy a borvidéki ranglétra legalján helyezkedik el. De talán vessünk egy pillantást először a termőhelyre.

A borvidék Burgundia legdélebbi részén terül el, vagy talán szemléletesebben szólva Burgundia és a Rhone-völgy között. Méretét illetően a fellelhető adatok nem teljesen egységesek; a leginkább friss és mértékadó információt Jancis Robinsonnál találjuk: 19 000 hektárnyi a szőlő – melynek 99 százaléka kék –, és 825 000 hektoliter az átlagos éves termelés. A kék szőlő gyakorlatilag egyetlen fajtát jelent itt, a gamay-t, mellyel csak szórványosan találkozhatunk másfelé: a világ összes gamay ültetvényének körülbelül kétharmada itt található. A fehér fajták a chardonnay és az aligoté, de ezek elenyésző részét képezik a termelésnek.

A vörösborok három minőségi kategóriába sorolhatóak, az első a Beaujolais AOC. Érdekességképpen az előírt minimális alkoholtartalom mindössze kilenc százalék, tíz fölött a termelő már AOC Supérieurnek is nevezheti borát. Ma, mikor a boros média világszerte a túlzó szesztartalmat érő kritikáktól harsog, ez a korábban megmosolyogtató adat inkább potenciális fegyverténynek tűnik. A kategória borai javarészt a kevesebbre tartott déli területről, Bas Beaujolais-ból kerülnek ki. Ide sorolandó a nouveau is, melynek népszerűsége nagyjából a kilencvenes években tetőzött. A nouveau-őrület alábbhagyását lepárlásra szoruló, eladatlan készletek jelezték, és köszönhetően részben az ezredforduló utáni botrányoknak is, ekkorra a borvidék egésze kétes hírnevet vívott ki magának.

A következő lépcsőfok a Beaujolais-Villages AOC. Az északi Haut-Beaujolais 39 falva jogosult így címkézni a borait, a szőlők itt már magasabbra kúsznak a domboldalakon, kisebb a hozam (50 hektoliter/hektár a maximum), és a délen jellemző homokköves, agyagos talaj helyett pedig a gránit és az agyagpala az uralkodó. Ez a kategória már tartogat érdekességeket, különösen egy jó évjárattal kombinálva. 2005 kimagasló volt, 2009 pedig mindenre eddigire ráver (erre később még visszatérünk), és még el is érhető itthon is.

Louis Jadot Beaujolais Villages 2009

Stephen Tanzer 88 pont. Friss, fiatalos illatában tetten érhető a nouveau-k banános, rágógumis édessége, de tud ez a bor többet is. Erdei gyümölcs mix, sötét cseresznye, borókabogyós fanyarság komplikálja a történetet, vonzó, és primőr jellege ellenére is túlmutat az egyszerűségen. Kóstolva teljesen száraz, könnyed, de kifejezetten borszerű. Jó savak, jó lendület, érezhetően visszafogott alkohol, kellemes tannin. Közepesen intenzív íz cseresznyével, áfonyával, fekete ribizlivel, fűszeres lecsengéssel. Szellőzve a rágós aroma enyhül, virágosabbra vált, fejlődik, javul a bor. Remekül iható, és pár évig biztosan eláll, noha nincs értelme tartogatni. Eléri a 6 pontot is, és 2580 forintos árával (Bortársaság) egy határozott ajánlást is megérdemel. (Érdekes lehet portugieserekkel, kékfrankosokkal, vagy éppen bikavérekkel összehasonlítani.)

A hierarchia csúcsán a Cru Beaujolais áll. A tíz cru többé-kevésbé elkülöníthető, egyéni karakterrel bír, a legkönnyedebbek a Brouilly, Régnié, Chiroubles, már közepes testú a Cote de Brouilly, Fleurie és a Saint-Amour, és végül – műfajon belül – egészen sűrű a Chénas, Juliénas, Morgon és a Moulin-á-Vent. A palackokon többnyire nem is szerepel a Beaujolais felirat, csupán a cru neve. Ezek a borok már nem kevés izgalmat is kínálnak, amit jól mutat az egyelőre szűk, ám impozáns rajongótábor: Gary Vaynerchuckot (aki számtalan epizódot szánt a témának) például éppúgy ide sorolhatjuk, mint Eric Asimovot. Az újabban élénkülő érdeklődés a borvidék iránt elsősorban néhány komoly minőségű cru bornak, illetve elszánt termelőiknek köszönhető, de történt itt még valami a közelmúltban, ami lökést (és hírverést) adott a lassan meglóduló szekérnek: a 2009-es év. Bordeaux-ban újabb évszázad évjárata, Burgundiában is kimagasló, a Rhone-völgyben remek, Beaujolais-ban pedig a best ever, ha hinni lehet a külföldi borguruk egybecsengő véleményének. Pontosan ennek akartunk utánajárni, beszereztünk hát néhány palackot, szám szerint hetet, az alapos vizsgálódáshoz. Hogy mire jutottunk, megtudhatják a következő részből.

[Folyt. köv.]