Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, hogy nemrégiben elértem a krisztusi kort én is. Úgy találtam eddig, hogy vannak olyan születésnapok, amik számítanak, és vannak, amiket csak ünnepelnek. A nagykorúságot jelentő 18. szinte észrevétlenül múlt el, lényeges, felnőttségi változást inkább a 20. hozott. Ahogy a környezetemet figyeltem, úgy láttam, hogy mindenki a harmadik ikszre szervez nagy hepajt, disznóvágást, birkapörköltezést, túlzott alkoholfogyasztást. Én már meg sem ünnepeltem.

Ellenben meglepően sok barátom gondolta át az életét harminc és harminchárom közt, és változtatta meg akár radikálisan is korábbi döntéseit (házasság, gyerek, válás, újabb házasság, nincs házasság, újabb gyerek, vállalkozás). Én is ebben a korban hoztam meg néhány komoly döntést, így ráérezni véltem a krisztusi kor sorsfordító mibenlétére, és úgy döntöttem, hogy kinevezem ezt az alkalmat jeles napnak. Itt és most csak egyetlen bort szeretnék kiemelni a születésnapi sorból, attól a pincétől, ami kisszámú találkozás után nagy szerelmem lett. Afféle szerelem első látásra. A féltett, az őrizgetett, az ünnep bora.

Előzőleg az internetes barátok hozták rám a frászt, kaptam pár linket, hogy készüljek fel intenzív brettre, mindent elnyomó istállószagra és élvezhetetlen borra. Hát felkészültem. De amikor kidugóztam, elsápadtam. Olyan nincs, hogy pont ez dugós. Ezt sem Bacchus, sem Murphy nem gondolhatja komolyan. (Viccnek meg elég gyenge lenne, ugye.) Inkább kitöltöttem egy kortyot a pohárba, és lélekben felkészültem 0,75 liter bor azonnali, rituális kármentésére. Megszagoltam, vér, vas, tinta. Rendben, ez a normális. Ha tintás, akkor jó! (Bár valószínűleg ilyen bor sincs máshol a világon.) Hát akkor hagyjuk még szellőzni 1-2 órát.

Megjöttek a barátok, jó borokat nyitogattunk, majd kellemes beszélgetéssel és kórosan felbukkanó dühödt jegyzeteléssel töltöttük el az időt. Eljutottunk a sorban a vörösökig. Szikár, inas, intenzív, de nem túl nagy testű borként előbbre vettem, mint amit a neve és az ereje megkövetel. Kitöltöttük a pohárba, gépzsír, némi lakk. No, gondoltam, mégis elkelt volna egy nagy dekanter. Ekkor véletlenül összeolvastam eddigi jegyzeteimet, és elkezdtem nevetni magamon. A szavak leginkább a szellőzés folyamatának átmeneti, de erős vegyi (és igen, minerális) jegyeiről szóltak: ezek szerint inkább volt egy kipréselt traktor, meg a traktoros a palackban, semmint bor. Idővel azonban kiszellőzött, és az utolsó kortyokra megmutatta valódi énjét, pici medvecukorral, aszalt meggyel, szilvával, fekete szederrel és sok zöldfűszerrel: rozmaringgal, szurokfűvel.

Szájban inas, szikár, erős, szinte már agresszív bor, hihetetlen intenzitással. Lendületesek a savak, rengeteg, de meglepően sima a tannin. Kifejezetten alacsony hozzá a 13,6%-os alkohol. Nem túl bonyolult, de koncentrált, velőig hatol, és igazi egyéniség. Ezért szeretem, ezzel győzött meg. Lehetne hiányosságokat találni, de én pontosan azt kerestem a vörösborokban, amit ő nyújtani tud, így természetesen elfogult vagyok. Ő a Wendouree Pressings 1997. Fajtájára nézve malbec, a neve alapján a présléből született, de ezek csak másodkézből származnak, hivatalosnak tekinthető info nincs a neten.

Nálam ez a bor is kétségtelenül nemzetközileg kiváló szintet hoz, még ha nem is ér fel az itt kóstolt 2004-es cabernet-malbecig, amit én még Octopusnál is sokkal jobban szerettem. A régebben kóstolt ’99-es a túlzó savai és erős tanninjai miatt még nem tetszett, ez a bor valahol félúton volt a kettő közt, mindenképp a jól ihatóság határán belül. A kis, kézműves pince a 2004-es évjárattól komoly tannin management-be kezdett, állítólag jelentősen visszavettek a héjon áztatásból is, így az újabb évjáratok már fiatalon sem zúznak és sokkal emberbarátabbak.

Szóval ha úgy hozza a jósorsuk hogy szembejön egy Wendouree, akkor feltétlenül szellőztessék meg alaposan, mindenki örülni fog neki. Legfőképp a traktoros a palackból.