Portugál úti beszámolóm második része következik, amelyben nem borokról, hanem dugókról, TCA-ról és az ellene/vele folytatott emberfeletti küzdelemről lesz szó.

Önéletrajzi elemekben bővelkedve megemlítem, nevekkel, testi hibával, ilyesmivel nem szeretek viccelődni. Most azonban fő- és alcím vonatkozásában egyaránt ezt teszem, nem is tudom, miért vadultam el ennyire. Talán, mert Victor Ribeiro Amorim-vezérigazgató is lemiszterdzsízaszozta Carlos de Jesus marketing- és kommunikációs főnököt kötetlen hangulatú ebédünk közepett. Na meg, mert ha tényleg meg tudnák csinálni, hogy ne keserítsék egyébként boldog életünket dugós borok, hát az egyenértékű lenne egy kisebbszerű megváltással. Legutóbb holmi francia példányokból kifolyólag keseredtem el itt, de állandóan osztogatja a pofonokat a sors. Lehet, hogy ez nemsokára megváltozik. Vagy ellenkezőleg.

Mint tehát korábban szóba hoztam, az Amorim nevű kolosszus – évente 3 milliárd dugó, a világpiac 20 százaléka, 450 millió eurós forgalom, export 85 országba, leány Veresegyházon – elvitt engem Portugáliába, nyilván abból a megfontolásból, hogy jól érezzem magamat, s ezáltal jó hírét keltsem a cégnek. Lelkes olvasóim feltehetően nem felejtették még el, hogy borilag lelkesen nyilatkoztam, és az a helyzet, hogy hasonlóan közelítem meg a dugófronton begyűjtött élményeimet is.

Az összes Amorim-prominensnek mindenről az jutott eszébe, hogy fight against TCA

Eleve érdekes a téma. Korunk legnagyobb problémája napjainkban nem más, mint ez. Korábban Alföldi Merlot is értekezett már a külhoni szakirodalom felhasználása révén a szent pukkanásról és összefüggéseiről, onnan is tudni, hogy mindenki avval tököl, hogyan lehetne megszabadulni a TCA-tól és a bontás után lefolyóba kényszerülő csodákról. Vannak, akik az alternatív zárásokra esküsznek, én meg nem, mert konzervatív vagyok, mint a pinty. Ha egy komolyabb borban nem legalább negyvenes natúr van, az nekem már nem komoly bor. Ráadásul beleszaladtam már műanyaggal zárt borba, amely dugós volt, mint a nagykönyvben. Ez miként lehetséges, arról lentebb. Mármost, az összes Amorim-prominensnek mindenről az jutott eszébe, hogy fight against TCA, és aztán mehettünk tovább, részletezve megelőző és egyéb módszereket.

A lényeg, hogy portugál barátaim néhány éve rájöttek, ha nem csinálnak semmit, lenyomják őket az alternatívok, mint vak a bélyeget. Akkor elkezdtek pénzt ölni a higiéniába meg a tudományos kutatásokba. Gondolták volna, hogy annakelőtte a pucér földön hevert a parafa, ahol eső verte, nap szítta, lentről fertőződött? Ma ez másképpen van, a Couruche melletti gyárban hatalmas, betonnal kiöntött területen száradnak a lemezek, és a beton lejt, hogy az esővíz szépen lefolyjon a stószok alól. Más: a lemezeket forrázzák, régebben is ezt tették, de a vizet naponta egyszer cserélték, azaz ami reggel beleázott a lébe, az benne volt még este is. Újabban frissítenek és tisztítanak szakmányba. És osztályoznak meg válogatnak minden lépten és nyomon. Továbbá mérnek. Az Amorimnak van hét gázkromatográfiás készüléke, baromi drága szerkezetek – aki tudja, pontosan milyen az elv, ahogy működnek, írjon be –, ezekkel elvégeznek havonta tízezer TCA-vizsgálatot, és bizakodva tekintenek a jövőbe.

A legfontosabb szereplő a történetben Rosa. Miguel Cabral, az Amorim-labor vezetője ismertette velünk a pompás eljárást, amelynek köszönhetően elég jelentősen ki lehet nyírni, vagy legalább visszaszorítani a rohadt tetraklór-anizolt. A tudomány mai állása szerint ugyebár ez az a nyomorult vegyület, amelynek áldatlankodása folytán dohos és penészes szagú, következésképpen ihatatlan lesz a borunk. Rosa az őt feltaláló labormunkatárs – bizonyos Stephen Dall – kedves nejétől örökölte a nevét, s ha jól fogtam fel, egyszerű: egy hengerszerű szerkezetbe gőzszerű gázt szivárogtatnak, átengedik rajta a dugót, és kész. A gőz nyomásáról és hőmérsékletéről nem közölnek semmit, mert az üzleti titok. Boldogok vagyunk Rózával, mondta Miguel Cabral.

Carlos de Jesus meg azt, hogy mióta váltottak – minden téren, Rózástul –, 300 millió dugóval többet tudnak eladni, mint korábban. A borrajongó emberiség megmeneküléséről mindazonáltal egyelőre nincs szó. Ennek több oka is van. Jézus szerint az egyik az, hogy nem mindenki olyan klassz, mint az Amorim. Tesznek a tisztaságra, ilyesmi. Van vagy hatszáz cég, kisebbek, nagyobbak, rontják a renomét. Nem mind, értelemszerűen, csak a nyavalyásabbja. Nem vicc, láttunk gyárudvart, ahol a száradó parafahalmok közt csirkék kapirgáltak vígan. Ők a mi ellenségeink, mondta Jézus, nem a csavarzárasok meg a műanyagosok meg a többi.

Boldogok vagyunk Rózával, mondta Miguel Cabral

A másik, hogy nem minden TCA, ami bűzlik. Jeleztem fentebb, hogy magam is összefutottam már műanyaggal zárt borral, amely holt volt, mint a veszett fene. Valószínű, hogy ebben nem a TCA, hanem a TBA ült tort. Nem a trockenbeerenauslese, hanem a tetrabróm-anizol. Már-már megtévesztésig hasonlít a másikra – mutattak szagmintákat, derék orra legyen, aki visszakézből megkülönbözteti őket egymástól –, és nem annyira dugóból, mint mondjuk hordóból képes származni. Innen lehet az is, hogy a dugós első palack után ugyanúgy szaglik az utána kinyitott második és harmadik is, hisz egy helyről jöttek. És a TBA tehet arról is, ha a dugógyártók és a borászok hajba kapnak. Nincs az a borász, aki elfogadná, hogy palackba zárt édes gyermeke nem a dugók, hanem saját trehánysága – vagy pusztán balszerencséje – miatt nyaklott össze.

Ám a lényeg mégiscsak az: eljön-e a Kánaán, ahol egymás mellett hever az oroszlán meg a bárány, és nem lesznek dugós borok? Nem jön el. De engem már az is felvidított, hogy másképpen fel lehet tenni a kérdést. Vagyis nem így: parafa, műanyag, csavar- és koronazár vagy üvegdugó? Hanem lehet előremenni parafailag. Ez nekem eddig nem esett le. Hogy ezek is csinálnak valamit, nemcsak úgy szenvednek a defenzívában. És most csak az Amorimnál voltam, de biztos a többiek is. Szóval, megvilágosodásom támadt. Miszerint marad a szent pukkanás, remélhetőleg hosszú távon. És ez jó. Éljen.