Mit ér egy borversenyen nyert aranyérem, ha magyar? És mit, ha nem? Tutira megyünk-e, ha a boltban a legtöbb matricával rendelkező palackot vesszük le a polcról? Garancia-e mindez bármilyen minőségre? És végül: bennünk van-e a hiba, ha az egyébként díjakkal elhalmozott bor alig tud felkapaszkodni személyes értékrendszerünkben a „gyenge közepes” jelzővel illetett grádicsra?

Ezek a kérdések akkor ötlöttek fel bennem, mikor is pár napja a Szekszárd Rt. Château Kajmád sorozatából egy 2002-es Cuvée tett nem hivatalos baráti látogatást szájpadlásomon. És – számomra is meglepő módon – a hipermarketes Liszt Pincészet sorozatban egész korrekt borokat alkotó borászat prémiumsorozatú cuvée-je – mely számos díjat igazoló matricával felfegyverkezve vágott neki ízlelőbimbóim meghódításának – egy huszáros mozdulattal leverte a lécet, orral fúródott a betonba, majd úgy maradt.

Különösen érdekes a történet abból a szempontból, hogy van egy olyan vásárlói réteg, mely kifejezetten ilyen és hasonló plecsnik alapján választ magának bort. Magyarvizslai lényeglátó-képességgel kutatja a hipermarketpolcot, oszt, szoroz, majd a legjobb ár-matrica arányú borból 2 palackot betesz a bevásárló kocsiba, matricával kifelé persze, hogy lássa mindenki. Otthon elégedett dünnyögés közepette kidugózza, komótosan megkóstolja. Aztán napokig azon gondolkozik, hogy akkor mostan az ő érzékeivel van-e komoly baj, vagy csak ennyire másképp látja a bort, mint a nagy borversenyek komoly, szakállas, szúrós tekintetű borbírálói. Esetleg rejtélyes földönkívüliek cserélték volna ki a palackban lakozó mennyei nedűt erre a lötymedékre? Azért egy héttel később ismét betesz egy szépen felmatricázott palackot a kosárba, hátha fejlődött annyit az ízlése egy hét alatt, hogy értékelni tudja a palackban rejlő csodát. Ismét koppan egyet, s ez így megy még hónapokon keresztül.

... a nagybirtokos arisztokrácia monoklis, sétakocsikázós, kutyabőrös sztereotípiáját erősíti, melyre a borok nevei is csak rátesznek egy lapáttal.

Visszatérve kicsinyég a Château Kajmádra, különös játékot űznek velem a sorozat borai. 2002-es barrikolt cabernet sauvignonjuk szintén jelentős plecsnihalmozó volt, aztán hamar megkavarta vele kapcsolatos ismereteimet és képzelgéseimet a magor Decanter, mikor is alig egy hónap különbséggel egyszer égbe, másszor a pokolba pontozták, magyarázat nélkül hagyva kétségek közt vergődő énemet. Persze a személyes tapasztalatszerzés egyik pontszámot sem igazolta vissza teljesen, saját tesztemen abszolút átlagos egyen-cabernetnek tűnt, mely sem az egekbe magasztalásra, sem lefitymálásra nem volt jó alany. A szubjektív értékelés és az élő adás varázsa, persze. Mindenestre elültette bennem azt a sanda gyanút, hogy a sorozat minden egyes palackja új és új meglepetéseket rejtegethet, ami – tekintve hogy nem tomboláról, hanem a gasztronómiai élvezkedések egy fajtájáról volna itten szó – nem feltétlenül jó ómen.

Aztán pár napja kidugóztam egy Château Kajmád 2002-es Cuvée-t. Az egykori Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát – mely 1994-es privatizációja óta a vesztfáliai főnemes von Twickel család tulajdonát, s vele a nagybirtokos arisztokrácia monoklis, sétakocsikázós, kutyabőrös sztereotípiáját erősíti, és erre a borok nevei is csak rátesznek egy lapáttal – ezen bora szintén komoly ajánlólevelekkel próbált bizalmamba férkőzni: a 2005-ös párizsi Vinalies aranyérme és a 2005-ös AWC Vienna ezüstplecsnije ékesítette a palackot. Cabernet sauvignon, merlot és kékfrankos házasításáról van szó egyébként. Illata egész komoly bort ígért: cigánymeggy, málna, pici fülledt animalitás, mélység. A pohárban forgatva némi fűszerek is előtűntek (főképpen kapor), és egy picit az alkohol is kezdett kilógni. Aztán szájban hirtelen eltűnt a gyümölcs, a helyét átvette egy megmagyarázhatatlan, de igen kellemetlen, zöld tanninos fanyarság. A savak ugyan még szépek lettek volna, de a harmóniát a gyümölcs hiánya és a lecsengésben is uralkodó keserű ízek oly mértékben megborították, hogy – közepes test ide, picit hosszabb lecsengés oda – végül is az „iható éppen, de minek?” kategóriába helyeztem el, szerény 3 pontra kóstálva azon az estén nyújtott teljesítményét.

A díjak és a polcokról levehető borok közötti minőségi összefüggést a tapasztalat egyre virtuálisabbá, néha nevetségesebbé teszi.

Az eredmény több mint elgondolkodtató: azt senki nem várja ugyanis (értsd: már hogy a túróba ne várnánk, erre gyúrunk évek óta), hogy 2000 forint körül nemzetközileg is klasszisnak minősülő borokat kapjunk. No de a díjeső és az azon az estén kapott borélmény közötti különbség annyira szignifikáns, hogy ezt nem hagyhatjuk szó nélkül.

Legyünk naivak: a bor – akármit mondunk – csak szubjektív értékítélet alá eshet. Ami nekem nem tetszik, az lehet hogy másnak nagyon is. Lehet, hogy valójában én is egy nemzetközi klasszist kóstoltam, csak primitív nyelv- és orrszerkezetem képtelen volt a bor nagyságának értékelésére. Mint ahogy az is lehet, hogy a megközelítőleg 3 napos hipermarketes tárolás (ennyivel a polcon való megjelenése után vettem ugyanis) hatott ilyen drasztikus mértékben a borra, vagy talán az azt megelőző szállítás, raktározás, palackos érlelés, mittudoménmi. Esetleg a saját pincémnek van olyan speciális mikroklímája, melyet speciálisan e bor ellen terveztek.

Vagy éppen hogy ne legyünk naivak? Annyi biztos, hogy a díjak és a polcokról levehető borok közötti minőségi összefüggést a tapasztalat egyre virtuálisabbá, néha nevetségesebbé teszi. Nem mondom – mert nem mondhatom – hogy minden díjnyertes bor gyenge közepes volna csak, de tény, hogy előfordul közöttük, ráadásul nem kis számban. És ennek az okai talán nem is elsősorban a borversenyek bíráinak ízlése és saját ízlelésünk közötti antagonisztikus ellentétekben, hanem inkább a versenyre kerülő és az asztalunkra kerülő bor közötti különbségben rejlenek. Persze erre akár büszkék is lehetünk: a jó sportolók is mindig a nagyobb versenyekre időzítik legjobb formájukat. Kár, hogy néha elbuknak a doppingteszten.