A chianti egy perpetuum mobile: valamikor megpöckölték az idők kezdetén, és azóta pörög a brand. Pedig a fonott palackban árult dömping chianti, a "fiascho" az olasz borászat szégyene, és a régió legjobb termelői gyakran tájborként palackozzák a legszebb boraikat.

A chianti, a mi bikavérünkhöz hasonlóan, állandó identitászavarral küszködik. Ahogyan nálunk is előfordul, hogy egy termelő a „bikavérszerű” borát más néven dobja piacra, úgy a chianti-termelők elitjében is gyakori, hogy a lejáratott név és az eredetvédelmi kötöttségek miatt inkább tájborként palackozzák a csúcsboraikat. A kaotikus helyzetben két fő chianti-iskola alakult ki: egy puritán, sangiovese-hívő, és egy merészen barrikoló, a sangiovesét világfajtákkal tuningoló vonal.

a laza ellenőrzés mellett kedvükre pancsolták a chiantikat

Chianti a Firenze és Siena közötti vadregényes toszkán régió neve. A chiantit borként először 1398-ban említik, és akkor még fehér volt. Mint a régióhoz kötött borok általában a chianti is elpusztíthatatlan, igaz, a név mögötti tartalom állandóan változik. A chiantinak a történelem folyamán két alaptípusa alakult ki: egy könnyű asztali bor és egy komolyabb, érlelésre alkalmas változat. A "modern" chianti „receptjét” Ricasoli báró foglalta össze egy 1872-es levelében, aholis a „bukét és az életerőt” adó sangiovesét canaioloval tanácsolta „lágyítani”. A XX. századi chianti sztenderd összehegesztése a Dalmasso Bizottság nevéhez fűződik. Az 1963-as szabályozásban a chiantit a nép asztali boraként határozták meg, és az alapot adó sangiovese mellett a canaiolo, illetve a fehér trebbiano és a malvasia használatát engedélyezték (a fehérek aránya 10-30% között mozoghatott). Az élelmes olasz gazdák a laza ellenőrzés mellett kedvükre pancsolták a chiantikat (többek között délről vásárolt festőszőlővel), és így a komolyabb és drágább chiantit sem lehetett már komolyan venni. Végül az Antinori család csapott az asztalra, és egy látványos „szuper-chiantival” kivonultak az eredetvédelmi akolból és szakítottak a chianti névvel. Az 1975-ben piacra dobott Tignanelloban a minőségi sangiovese képezte alaphoz 20% cabernet sauvignont házasítottak, és a bort újfahordós érlelésnek vetették alá. A Tignanello sikere (és tekintélyes ára) a többi termelőre is ösztönzőleg hatott, és néhány éven belül minden igényesebb birtok megjelent a maga „szupertoszkánjával”. A minőségi forradalom hatására a kilencvenes évek közepére a chianti név ismét szép lett, és sokan visszatértek az eredetvédelem keretei közé. 1996 óta a Chianti Classiconak minimum 80% sangiovesét kell tartalmaznia, de ez lehet akár 100% is. Egyébként, maga a Chianti Classico megnevezés a központi Chianti vidékre utal.

a sangiovesének nincs szüksége arra, hogy a syrah-val gyümölcsöt, a cabernet sauvignonnal struktúrát, a franc-nal testet... vigyenek bele

A Chianti Classico felemelkedésével a termelők két táborra szakadtak. A „hagyományőrzők” tiszta sangioveséből készült (vagy legfeljebb kisszázalékban őshonos fajtákkal vegyített), kemény, tanninos, magas savú, jól érlelhető, tökös bort akarnak. Az újdondászok a sangiovese megszelídítésére törekszenek, és ehhez az újfás vaníliás, karamelles, csokoládés jegyeken túl, a világfajták közkedvelt karakterét vetik be.

A helyi viszonyokat mélyrehatóan ismerő Tullio Scrivani barátom megkeresésemre a következőket írta: „A Chianti Classico legyen szikár, fanyar, tartózkodóan elegáns. A minőségi sangiovesének nincs szüksége arra, hogy a syrah-val gyümölcsöt, a cabernet sauvignonnal struktúrát, a franc-nal testet, és így tovább vigyenek bele. A Chianti Classico hagyományosan nem annyira gyümölcsös, mint inkább jó savú, tökéletes egyensúlyt mutató, hosszú lecsengésű bor. Kóstolva a korty eleje és vége között nincs változás, végig ugyanolyan marad. A modern stílusú Chianti Classico ellenben nagyon is közvetlen, behízelgő, gyümölcsös és újfás, némi fanyarsággal. A korty hullámzást mutat, a savakat elfedi a fa, elvész az egyneműség – ez a házasítás átka. A modern stílusú chiantik esetében nem azonosítható a terroir, egy kaptafára készülnek. A különböző termelők helyett csak a tanácsadó borászok stílusát lehet megkülönböztetni!”

(Én az iskolázatlan szájammal egyáltalán nem bánom, ha visznek bele egy kis gyümölcsöt, mert bizony ezek a telivér chiantik nagyon komor borok, amelyekben főként dohányos, fás, avaros jegyekkel találkozhatunk, és a végén még a tannin is bevisz egy megrendítő gyomrost. De az igazán szépek esetében a tartózkodó eleganciát aláírom.)

Ami az évjáratokat illeti, 2001 a jelenlegi csúcs, 2002 pocsék, 2003 savgyilkolóan forró volt, 2004 ismét klasszikusnak ígérkezik.

A Wein Gourmet vaktesztjében a 2003-as évjárat legjobbjai:

1. Casanuova di Nittardi 14.50 euro (15.50 művész címke)
2. San Fabiano Calcinaia 10 euro
3. Podere il Palazzino „Argenina” 11.50 euro
4. Fontodi 15.90 euro
5. Brancaia 21 euro
6. Castello di Bossi 15 euro
7. Querciabella 14.30 euro
8. Villa Cafaggio 12.95 euro
9. Castello di Querceto 12.95 euro
10. Barone Ricasoli „Brolio” 15.95 euro

Ez utóbbit nemrég kóstoltam: "Lilás perem, sötét mag. Szilvalekvár, túlérett málna és az illatban ibolya. Nagyon sűrű, zamatos, tanninos bor. Egy palackba zárt pitbull. A savak heroikus küzdelmet folytatnak a túláradó alkohollal. Valahol a 6 és a 7 pont határán." Tullio osztályozása szerint a Brolio a sötét lelkű modernek egyike, de a címke szerint ez 100% sangiovese. Mindazonáltal nem lepne meg, ha más is csurrant volna bele. De tagadhatatlanul szép munka.

Tullio Scrivani kedvenc termelői (vagyis a „hagyományőrzők”): Montevertine, San Giusto a Rentennano, Fontodi, Felsina, Le Boncie, Villa Rosa, Liliano, Castell in Villa, San Fabiano in Calcinaia, Podere Palazzino.

És akiket nem szeret (a „modernek”): Fonterutoli, Brancaia, Brolio, La Massa, Castello di Ama, Rampolla, Querciabella.

És végül egy Chianti termelő szupertoszkánja, amit mindenki szeret: Fontodi Flaccianello.