Úgynevezett mediterrán borvidékünk, a vörösborbarátok kedvence útelágazkodáshoz érkezett. És én összehoztam őt Burgenlanddal. Hiszen ismételt felfutásához más sem kell, csak sokkal több jó termelő, kedvezőbb árak és eredeti ötletek. A siker receptjét egyszer már megtalálták, de azóta lejárt rajt a dátum. Kéne másik. Kisujjukból kirázzák. Vagy nem.

Nem lepek meg sokakat, ha azt mondom, a rendszerváltás környékén a villányiak ébredtek a legkorábban. De mondom, mert muszáj, hiszen sokan elfelejtették, vagy zsenge koruknál fogva nem is tudhatják, hogyan volt. Ezek a ma is jól ismert mesterek, sváb gyökereikkel, munkabírásukkal, találékonyságukkal már 1990 előtt megteremtették későbbi sikereik alapjait. Mintha ráéreztek volna, hogy az egyre jobb borokra egyre nagyobb lesz az igény, rövidesen.

A 90-es évek

Aztán robbantottak. Tiffán Ede kapta meg 1991-ben először az év bortermelője elismerést, 1994-ben követte őt Gere Attila, 1996-ban Polgár Zoltán, végül 1997-ben Bock József. Azóta semmi, és ennek már majdnem tíz éve. Olykor fanyalogni szoktunk, szoktak az ilyen díjak kapcsán, nemegyszer joggal, de akkor ez egészen mást jelentett. Jelentős szakmai és közönségsikert, garanciát arra, hogy az adott termelő borai jobban fognak fogyni, jobb áron fognak elkelni. Egy darabig.

A 90-es évtized tehát egyértelműen a villányiaké, ami nemcsak a fenti lista alapján állítható. Abból is levonható a következtetés, ha felidézzük, hogy nézett ki Villány tíz esztendeje, hogyan most. Vagy abból, mekkora és milyen felszereltségű pincékben mesterkedett Tiffán vagy Bock 1996-ban, és milyenek a körülményeik ma. Gyors karriert csináltak, mindenki a maga módján, egymástól különbözően, a maga nagyon vagy még határozottabban ambiciózus forgatókönyve szerint.

Sok pénz

Rengeteget lehetett keresni akkor, és rengeteget tudhattak fejlődni is. A 90-es évek első felének agyonbarrique stílusától a nevesek többsége simán eljutott a kaliforniai töménységig – ezt kéretik részemről nem szitkozódásként értelmezni. Igen, a villányiak szerintem ezt az utat választották, nem a bordeaux-i kifinomultságot és komplexitást, hanem az übermediterrán töménységet és koncentrációt, a mély gyümölcsösséget, a csokoládés édességet, a magas szeszeket, a gyorsan érő, hömpölygősen nagyformátumú borokat.

Lehet, ezt a megközelítést ők maguk nem szívesen fogadják el. A benyomásom mégis az, hogy bár Villányban is kialakultak stílusok, más egy Bock, mint egy Gere, egy Tiffán, mint egy Vylyan, ám összességében nem jelent meg a lehetséges határozottsággal a termőhely, és a többség inkább hasonlítani akart versenytársaihoz, mintsem különbözni tőlük.

Dűlőfaggatás helyett

Ezért is nem tudunk sokat a borvidék dűlőiről. Ismerjük a Jammertal, a Sterntal vagy a Kopár nevét, de konkrét borokat egyikhez sem kötünk. Hacsak Gere Kopárját nem, amely viszont bevallottan nem kizárólag a dűlőben termett szőlőből készült. Vagyis ügyes brandépítésről van szó ebben az esetben. Bejött. Vannak, akik azt mondják, a borvidék egészén hasonló a talaj és hasonlóak a mikroklimatikus adottságok. Ebből az következne, hogy a leggyengébb(nek tartott) területeken is lehet éppolyan klasszis borokat készíteni, mint a legjobbakon. Erre van is már bizonyíték.

Persze a dűlők faggatása – hogy nyájas antisznob olvasóink kedvében járjak – jószerével még el sem kezdődött. Hírlik, Tiffánék már túljutottak a márkanevek marketingértékének fölözésén, és valóban a termőhelyek tényleges adottságainak kibontásán dolgoznak. Kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Drágán harmatosat

Fősodromhoz visszatérve: ha a 90-es éveket Villánynak adjuk, akkor tűnik szembe igazán, hogy a 2000-esekben már nem tudtak átütően újat mutatni. Ahhoz képest sem, hogy zömmel éppen az utóbbi években jelentek meg vagy futottak be karriert horribilis árú presztízsboraik. A legnépszerűbb borvidék szerepét azonban a borínyencek körében átvette Tokaj. És feljött Eger meg Szekszárd is.

Villány pedig kicsit állva maradt. Azért, mert miközben a nagyok sorra készítették igényes, de baromi drága boraikat, a mezei fogyasztók asztalára való alapkategóriás termékeik mind kevésbé voltak olcsók, a minőségük meg gyakran verte a lécet. Ennek egyik rút példája Gere Attila 2001-es álló címkés cabernet sauvignonja. Más kérdés, hogy a borász – becsületére legyen mondva – abból az évjáratból nemhogy presztízsbort, barrique-ban érlelt felső-közepeset sem hozott ki.

Régi nagyok

A másik probléma: míg Egerben tucatnyi fiatal termelő tűnt fel és hozakodott elő kitűnő borokkal – versenyképes, fogyasztóbarát áron –, addig Villányban alig tűntek fel új szereplők. Legalábbis olyanok, akik képesek lettek volna berobbanni. A fent említett négyes/hármas fogat mellé – Polgár Zoltán jó ideje kiesett közülük – szinte csak a borvidéken kívülről hozott tőkéből épült Vylyan és Malatinszky Kúria zárkózott fel. Günzer Zoltánt helyes említeni még, és annyi. Természetesen tudunk Mayer Mártonról és Keller Györgyről, Günzer Tamásról és Wunderlich Alajosról, továbbá a Csányi Pincéről, ám azt merészség lenne állítani, hogy bármelyikük neve is ott van a borbarátok házi dicsőségtábláin.

Akik nem gondolják, hogy a villányiak zsákutcában masíroznak, azok még a régi nagyokat kedvelik így is, és hát nyilván van köztük, akit érdemes dicsérni. A legeslegelső helyen Gere Attilát, aki a Solussal megcsinálta az első abszolút kultuszbort, egy tételt, amelyhez gyakorlatilag lehetetlen normális úton-módon hozzájutni. Gere klasszis. Itt van Bock is, aki rusztikus-súlyos borai után a 2003-as syrah-jával tudott újat mutatni, Tiffánék sem lettek rosszabbak, és persze jó a Vylyan és Malatinszky – utóbbi a 2003-as franc-nal végre nagyot dobott –, akik mindig más utakat kerestek, találtak.

Burgenland

De ez kevés. Fél tucat pincével képtelenség felemelkedni. Ha már Bordeaux-t és Kaliforniát szóba hoztam: Villány számára egyik és másik sem példa. Először azt helyes rögzíteni, hogy Villány kicsi. Kicsik a villányi termelők is, ezért soha nem jutnak el odáig, hogy boraik zömét külföldön adják el. Nincs annyi. Hódíthatnak aprókat, és kész. Nem óriásokkal kell versenyezni, pláne nem saját pályájukon kell velük harcba szállni.

Előbb-utóbb rájövünk, hogy a magyar bort a magyaroknak kell meginniuk, mint az osztrákot az osztrákoknak, a németet a németeknek, a svájcit a svájciaknak, a szlovént a szlovéneknek. Tokaj kivétel, de most nem róla beszélünk. Magától adódik a burgenlandi párhuzam. Ott is súlyos és hömpölygős presztízsborokat készítenek, ott sem a változatosság gyönyörködtet. De ott van tisztességes és népes első és még népesebb második vonal, termelők, kategóriák, fajták tekintetében is. Azoknak a boroknak a jó részét is megveszik helyben, megisszák az ország határain belül.

Csak az ottani termelőkben több az invenció, a lendület. És sokkal többen vannak ma már azok, akik a minőséget célozták meg. Ahogyan azok is, akik tudják, pontosan mennyit érnek a boraik. Még egyszer: a legkevésbé sem gondolom, hogy a villányiak az összeomlás felé tartanának. Divatok jönnek-mennek, elmúlik ez a fanyalgás is. De ahhoz, hogy a borvidék a spiccen legyen, több ötlet és több tudatosság kell. Meg okosabb árak. Minden más megvan. Azt hiszem.