Soha nem ittam rossz St. Andreát. Igaz, olyat is ritkán, amitől elállt a lélegzetem. De a 2004-es Áldást mintha nekem palackozták volna. Ha csak rágondolok, összefut a nyál a számban, és indulnék azonnal a dugóhúzóért. Egy vörös, amit kitehetünk az ablakba.

A St. Andrea Pincészet rövid idő alatt maga mellé állította a borközvélemény-formáló elitet, ami azóta is szellemi hátországként támogatja és terelgeti. A St. Andreánál annyi ötlet támad, vagy csapódik le, hogy abból öt másik pincészetet ki lehetne stafírozni. Mintha ez volna a magyar borászat nem hivatalos laboratóriuma, ahol bármely jónak tűnő kezdeményezés eljuthat legalább a prototípusig. A financiálisan hajmeresztőnek tűnő ötletek ellenére a birtok szakmailag stabil alapokon áll: tartalom, forma, invenció, hagyomány és marketing talán sehol máshol nem alkot ilyen ütőképes elegyet. Ugyanakkor a boraikat kóstolva többször támadt olyan érzésem, hogy Lőrincz György a tehetségénél szerényebb alapanyagból dolgozik. De nem most.

A 2003-as St. Andreák többnyire szépek voltak, de nem kiemelkedőek. Én szinte minden vörösükben találtam egy kapros árnyalatot, márpedig a kovászos uborka nem éppen szívderítő asszociáció borozás közben. Ismerőseim azt állítják, hogy a merlot és a cabernet franc időközben megtáltosodott, és érdemes volna újrakóstolni. Az Áldás első évfolyama már egy évvel ezelőtt is tetszett (bár kukacoskodtam egy sort), ezért kézenfekvő ötletnek tűnt, hogy a lesajnált, majd lassanként rehabilitált 2004-es évből származó utódját vele hasonlítsam össze. Kívülről két dolog tűnt föl: sikerült a címkét átmenteni (ami ismerve Ipacs Géza búzgóságát csodaszámba megy), ill. az ára ötszáz forinttal följebb kúszott.

Nos, a 2004-es nagy meglepetésemre egyértelműen szebb, mint a 2003-as. A 2003-as egy arányos, kerek, medvecukor-csipkebogyó-tejkaramella vonalon utazó vörös, némi alkoholtöbblettel, és erős újhordós hatással. Nem csalódás, és nem reveláció, stabil 6 pont. A 2004-es átütőbb, lendületesebb, harmonikusabb és, főleg, vonzóbb bor. Hirtelenjében nehezemre esne olyan vöröset mondani, amely a nagyszériás, könnyen beszerezhető borok közül közelebb esne az ízlésemhez (talán Tóth István, már amennyiben ő könnyen beszerezhetőnek mondható).

A 2004-es Áldás alapvetően friss és gyümölcsös. Illatában cseresznye, ribizli, szilvalekvár, amihez ánizs és csipetnyi kapor társul. Kóstolva kifogástalan savak, és ribizlialapú gyümölcsösség. Tiszta, selymes és telt korty. Finom, teljesen érett tannin. A lecsengésben nugát, feketecsokoládé és újra cseresznye. Harmonikus, kerek bor, amely veszélyesen itatja magát. A kóstolás folyamán mindvégig megőrizte az üde gyümölcsösséget. (Olyan, mint a frissen szedett gyümölcs - semmi köze az égett, gumis, „természetazonos aromájú” újvilági „gyümölcsösséghez”.)

Repestem az örömtől, hogy a 3 rugós kategóriában ilyen borunk van. Aztán törni kezdtem a fejem, hogy mégis mi magyarázhatja ezt az ugrásszerű színvonal-emelkedést. A legkézenfekvőbb ötletnek az tűnt, hogy a gyengébb évjáratra való tekintettel a felsőbb kategóriás Merengő és Mythos szőlője is az Áldásban kötött ki. Utánakérdeztem, és valóban ez történt. A rövidtávú nagyvonalúságnak és a hosszútávú ésszerűségnek ez a megnyilvánulása nálunk még nem vált általános gyakorlattá. Pedig mi, vevők értékeljük az efféle intelligens imázsépítést. (OFF: Albert gazdának köszönhetően a közelmúltban megkóstoltam a 2002-es St. Andrea Mythost. Felejthetetlen élmény volt. És ha már a csúcsmerlóknál tartunk: szvsz a Bock Magnifico az év blöffje, folyékony tejcsokoládé, egy borkarikatúra.)

Az Áldás ritka csoda: megfizethető áron kifinomult élvezet. Bikavérnek nem mondanám, de bíztató jel arra nézvést, hogy a középkategória kiléphet a túlárazott és túlsűrített "presztízsküvék" árnyékából. Adja az ég, hogy az idei szüret alapot adjon a folytatáshoz!

Csattanós 7 pont.

Utóirat: Jó borsznob módjára állandó beszerzési lázban égek, és a nemzetközi szaksajtó által fölkapott „best buy” borokat igyekszem minél hamarabb a saját garatomon kipróbálni. A tapasztalati skála a kis csalódástól a nagyig terjed. Ezért is gerjedt föl szittya vérem, amikor a közelmúltban arról értesültem, hogy egy Master of Wine-okkal megtűzdelt delegáció járt nálunk, és igencsak lesújtóan nyilatkoztak a magyar vörösökről. Igen, lehetnénk szebbek. De azért kóstoltam már néhányat azon borok közül, amelyeket a MW-ok által teleírt (eredeti) Decanter ajánl, és szerintem nincs az a hétpróbás nemzetközi borokos, aki 12 euroért mutat olyan vöröset, amelyik lemosná az Áldást. De ne higgyenek nekem, hasonlítsák össze az itthon is beszerezhető decanteres liblingekkel! Várom az élménybeszámolókat.