Egy ideje ismerem már Tóth Sándort, megfordultam nála párszor, és a jövőben is megteszem. Említése nélkül nehéz a Káli-medencéről beszélni, hiszen aki találkozott már vele, tudja, mekkora szívvel kutatja történetét, fedezi fel az itt létezett kultúrák nyomait. Szerencsés ember, bejárta anno a fél világot, megfordult minden jelentősebb borvidéken, ahonnan táplálkozhatott tudása. Leginkább Meursault hatott rá, az ottaniakhoz hasonló borokat szeretne készíteni.

Hosszú út áll még előtte, hiszen igazi családi pince az övé, amelyet nem vet fel a pénz. Patinás présháza kisebbfajta múzeum, és nemcsak az ottani tárgyak, hanem a szellemiség miatt is, amely a falai közt megérinti az embert. Az ország egyik legszebb fekvésű és legjobb panorámájú pincéje az övé, és alig néhány száz éves. A környező szőlőterületek első osztályúak, a Somlóhoz hasonló kőzettel, igaz, még örökölt ültetvényszerkezettel. Régi képeim közt böngészve azt vettem észre, hogy nála jártam négy éve, október 27-én, amikor az olaszrizling a képen látható állapotban volt.

Ennyi bevezető után jöjjön a bor. Az egyik hiperben jutottam a palackhoz, szüreti akciósan, kábé nyolcszáz forintért. Egyszerű címke, karcsú palack. De jaj, hol a kapszula!? Azért annak nemcsak díszítő célja van, óvna a külső hatásoktól is. A dugó feszes, szikár állagú, de gond nincs vele a forgácsolódáson kívül. Mielőtt túllépnék a külcsínen, érdemes rákukkantani alaposabban a címkére: eredetvédett bor. Sokan kérkedtek már az elsőséggel, de ha jól tudom, 2002 nyarán itt lettek meg az első ilyen ökotopok.

Pohárban gyönyörűen aranyló, neonsárgás szín. A glicerin vastagon választja el a lecsorgáskor kialakuló ablakokat. Kitöltés után elsőre viaszosság sejlik fel, kevéske ananásszal, citrusszal. Tovább levegőztetve aszalt sárgabarack, narancsos bóléra emlékeztető illat, kevéske édesség. Íze konzekvensen követi az illatjegyből jövő érzeteket, mindezt magnéziumos talajíz egészíti ki, a sav viszont nem tartja magasra a bort, többször megroggyan a zamat közepén. Zsírossága édeskés, ami érett gyümölcsre utal, de talán a kelleténél kicsit jobban macerált szőlőre is. Utóíze sima, kissé élettelen, magára marad a kevéske gyümölcsösség az erős mineralitással, viaszossággal. Olyan érzetű a bor, mint amely már évek óta palackban lapul, és erős buké uralkodik rajta, pedig inkább a hosszú tartályos érlelés okozhatta ezt.

2003-tól viszont már hosszabb fahordós érlelésen átesett borok is előkerülnek majd a Scheller-birtokról, és akkor még teljesebbé válik a csoda az Áldozóról. Ezzel együtt, ez most ötpontosnak ítéltetett. Több vitalitással többre tartanám.