A szamorodni műfaja már csaknem teljesen kihalt, amikor a borvidék trendsettere egyszer csak úgy gondolta, a cuvée-k meg más új kreálmányok helyett mégis ezt a hagyományos tokaji borfélét kéne az élmezőnybe nyomni. A szamorodnireneszánsz tehát Szepsy Istvántól indult, mint annyi minden más is, és jönnek a követők, ahogy kell, ez például egy felettébb igéretes követ (aki minden követ követ).
A Tokajicumnak van már szamorodni-előélete, tavalyi nagy szamorodnitesztünkön például kimagaslott a szárazmezőnyből ez a borászat, más kérdés, hogy az a mezőny irtózatosan gyönge volt.
Ez az édes szamorodni a Szepsy kijelölte úton halad: amolyan friss, könnyű majdnem-aszú, az ötputtonyosokat közelítő beltartalmi értékekkel.
Friss (új iskolás) tokaji alapillatokkal kezdünk: aszalt sárgabarack, birs. Van a közepében valami kis zöld, valami zöldfűszerféle, de nem zavaró, sőt talán még jól is áll neki.
Az íz is pontosan követi az illat által kijelölt irányt: vékony, friss aszú szép savakkal, határozott, de nem kilógó édességgel (literenként 70 g, egyébként), és egy egészen különös ízjeggyel, amelyet én fokhagymaként azonosítottam, és meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem disszonáns a aszaltkajszis-birses alapízekkel, sőt, pikánssá, izgalamasabbá teszi a bort. A végén a grapefruitos kesernye is szépen harmonizál a vezérízekkel.
Harmonikus, jól komponált bor, persze nem nehézsúlyú versenyző, de nem is készült annak. Határozott egyéniség, bátor és különc. Tekintélyben, súlyban (anyagsűrűségben) elmarad a Mester szamorodnijától, de mozgékony, eredeti, érdekes.
Ha Szepsy nyolc, akkor ez hat pont. Pont.
Utolsó kommentek