Ha már amúgy is belejöttünk nagyon az év bortermelője cím módszeres erodálásába, én is rúgok egyet ebbe a seggbe, bár nem szándékosan. A sors úgy hozta ugyanis, hogy a Nagy Bikaviadal soron következő etapjába szőrmentén bekerült bor visszakézből hazaküldte az eredetileg is szerepelni tervezett hármat, pedig azok egytől egyig év bortermelőinek termékei voltak.

Annak idején, mikor elkezdtem tervezgetni ezt a bikaviadalt, úgy gondoltam, mégiscsak az volna a szép, ha a vége felé történnének a nagyobbat szóló történni valók, így aztán a nagyobb nevek nagyobb bikavéreit igyekeztem az etapok hátsó traktusa felé terelgetni. Tóth István persze kivétel, mert neki három bikáját kellett szétszórni a sorban. Aztán jöttek a meglepetések, amikor önnön hátamat csalánnal csapkodva kellett megállapítanom, hogy a talán kevéssé ismert (értsd: nem minden hipermarketpolcról ránk mosolygó, és nem huszonnégy különböző pléhplecsnivel ékeskedő) bikavérek között is vannak bőven olyanok, amelyek méltán ülhetnének egy páholyba bármely first class termelő boraival.

Ilyen hektikusan jutottunk tehát el oda, hogy lassan már csak nagyágyúk nagyborai vannak hátra. A mostani etapba például három év bortermelőjének bikáit soroltam be, amikor is észrevettem, hogy a pincében árválkodik még egy Kőporos is, a kettőezer-kettes évből. Ezt ugyan az Egri Borszalonon is górcső alá vettem már, és akkor nem nagyon fogott meg, de régebbi évjáratairól igen kellemes emlékeim vannak. Sebtiben betettem hát a hármak mellé. Aztán az esett, hogy a kis Dávid egyszerre három Góliátot porolt el, ha nem is nagy fölénnyel. Én meg néztem, mint Rozi a multiplexben.

Elsőként Thummerer Vili Papa 2002-es sima bikája került orális tapasztalásom célkeresztjébe. Két rugó körül vesztegetik az ország szinte minden borellátó üzemegységében, nagyon elterjedt bor, számos palackot töltöttek le belőle. És sokak számára talán a legdrágább bikavér, amelyért hajlandók fizetni. Fontos tehát, mert könnyen referenciabor lehet. Ennek megfelelő tisztelettel töltöttem ki.

Aztán hamar rá kellett jöjjek, hogy ez azért nem a bikavér-válogatás. Van köztük vagy másfél kategória, legalább. Szó se róla, ebben is van cabernet sauvignon dögivel, de valahogy mégis inkább tűnik összecsapottnak, mint szépnek. Kezdjük ugye a zöldpaprikával, mert a meggy mellett az tör utat legelébb orrom belső részei felé. Aztán kis animál, alkoholos édesség jön, meg fa. Első kortyintáskor letámad a sanyarú valóság, savhangsúly, alig közepes test, tolakodó, szétlógó ízkép keserít el. Tömegborfílinget áraszt, szinte látom a hipermarketpolcokat előtűnni a ködből.

Aztán egy-két óra alatt szépen összekapja magát. A szétlógásból elegancia, könnyed, kecses szerkezet lesz, a savak diszkréten hátrébb vonulnak. Jól iható, kellemes bort kapok várakozásom jutalmául, ha nem is túl összetettet vagy szofisztikáltat. A zöldpaprika azonban marad, ezért nálam vajszívvel is négyes (azaz 4 pont) lett az ő száma.

A folytatást Gál Tibor 2004-es bikavérje szolgáltatta, a kerek címkés (Labirintos) sorozatból. Gyengébb, savasabb évjárat, mint a 2002-es, és ez érződik is rajta. Decemberben ifjabb Gál Tibi is azt mondta, hogy ez talán nem a legjobban sikerült bikavérjük. A szabadkozásnak ellentmondva azonban a bor egész elképesztő gyümölcskavalkáddal hízelgi be magát: piros bogyósok egész serege, ribizli, málna, meggy, mindez egy, a hordó által szállított füstös-fás keretben. Némi forgatással eper, majd villanásnyi időre gomba csatlakozik az illathoz. Komplex és gyümölcsös.

Szájban aztán ez a bor is savhangsúllyal köszön be a Thummererhez hasonlóan (bár az évjárat függvényében ezen kevésbé csodálkozom, mint amott), és a savak később sem csillapodnak, bár kétségkívül szépen belesimulnak az ízképbe. A savgerinc így élénk marad, és egy picit el is billenti a harmóniát. Egyebekben szép gyümölcsösség kíségi végig a bort szájban is, szikár szerkezet, és egy szép ív az illattól a lecsengésig. A lecsengésben viszont döccen egyet, a gyümölcsök háttérbe vonulnak, és jön a keser, a sanyar, bár mindez finoman és csiszoltan, elegánssá téve az utóízeket. Ha kedvencem nem is lesz, de azért soha rosszabbat. Billeg a négy és öt határán, majd az illat dönt, és behúzom azt az ötöst (5 pont).

Aztán virtuálisan átvágtatunk Szekszárdra, ahol Vesztergombi Ferenc 2004-es bikavérje vár orális ismerkedésre. Árban ez a bikavér van a legmagasabbra pozicionálva, kerek ezressel a Thummerer és vagy hétszázzal a Gál Tibor fölé (a hétszázát). Stílusában is más, érezhetően szekszárdi. Ugyanakkor fiatal ez is: átható meggyaromákkal köszön, amelyeket szép fűszeresség támogat diszkréten. Szépen integrálódott fahordós vanília érződik, fűszerpaprika, majd bevillanásnyi bazsalikom. Másképp komplex, mint a Gál Tibor: míg ott a piros bogyósok kavalkádja szolgáltatta a szépséget némi fával, addig itt a gyümöcsös aromák egyszerűbbek, viszont fűszerekkel is tarkított a kép. Eger és Szekszárd. Egyik így, másik úgy tetszik. Mert valljuk be: Claudia Schiffer és Halle Berry között is csak egyéni ízlések alapján lehetne sorrendet (vagy mást) felállítani.

Aztán szájba vesszük a bort, megrágjuk, és, hasonlóan az előzőekhez, kicsit csalódunk. Mert az illat ígéretét nem tudja az íz aprópénzre váltani. Szép, markáns savgerinc tartja a bort, valahogy mégsem elég feszes az egész. Az ízek kicsit tompák, nem áradnak meggyőzően. Pedig amúgy kifejezetten szép volna, meggyes, gyümölcsös aromákkal, integrált fával, szép harmóniával, hosszú, intenzív lecsengéssel, amelyet a fűszerek és savak vezetnek, némi fás kesernyével árnyalva. Hosszas gondolkodás után ugyanott vagyok vele, mint a Gál Tibor-bikával: billeg a négy és öt pont határán, majd megállapodik az ötösön (5 pont). Besztbáj-koeficiensben azonban vereséget szenved.

És akkor a meglepete, a Kőporos Bikavér egyenesen Simkó Zoltán keze alól, kettőezer-kettőből. Amit igazából csak azért tettem be a sorba, hogy ne árválkodjon már pincém mélyen, a hőmérséklet-ingadozások lassan megártanak neki (ez a ház alatti, nem klimatizált borospincék hátránya, nem a boré). 2000-es évjárata egyik kedvenc bikavérem volt, markáns, férfias, egyenes bor. Ez a 2002-es azonban az Egri Borszalonon kevésbé tetszett, kicsit rendezetlennek tűnt, bár akkor is megjegyeztem magamnak, hogy majd csak akkor írok róla, ha mélyebb ismerkedésnek vethetem alá. Ennek jött el most az ideje, akkor.

Na, rendezetlenségről szó nincs. Fiatalnak ugyan fiatal a bor, lilásba hajló magján ez még jól látszik, de most első szippantásra is kiugranak a pohárból a gyümölcsök, meggy, málna, határozott füstös-fahordós keretben, szépen, rendezetten, áradóan. Nagyon halványka szappanosság rontja csak a képet, de annyira halványka, hogy negyedórányi pörgetéssel tudtam csak reprodukálni, akkor is csak pár másodpercig. Vagyis lehet, hogy csak az érzékszerveim játéka. Mindegy is, igazából.

Szájban férfias, jó tartású savgerinccel találkozunk, kékfrankosos gyümölcsösséggel, szép szerkezettel és egyensúllyal, némi fával. Talán barrique-ban és ászokban is érhetett a bor, egészen megkapó a gyümölcsök és a füstös jegyek játéka az ízében. A teste nem túl nagy, de a bikákat nem is ezért szeretjük, ugye. És a lecsengése is gyümölcsös, hosszan tartó, határozott. Összességében igen szép bor, és az aktuális besztbájplecsnit is megkapja ezernégyszáz körüli árával. Az etap bora, úgymond. Erős öt pont legyen, kábé a Juhászék bikájával egyenértékű nálam. Vagyis perszonális tetszési indexe igen magas, sok ilyet kellene inni. Szerintem.

folyt.köv.