Mithras vagy Mythras Indiából elszármazott, előbb perzsává, majd rómaivá lett napisten, kis keresztényellenes éllel, mint Barangó a Tilosban, később meg már majdhogynem keresztény (gyanúsan közeli időpontra esik a születésnapja Jézuséhoz, például), egy fertőrákosi barlangban is táborozott röpke kis kultusz erejéig Krisztus után kábé kétszáz évvel; teltek-múltak a dolgos hétköznapok, elsuhant ezernyolcszáz év, és jött Fertőrákos második legnagyobb kultuszhőse, Ráspi, a nietzschei terroirista, aki küvét nevezett el róla legott, erősítve tételünket, miszerint a magyar borászok szerelmesek a holt nyelvekbe és az ókori mitológiákba.

Középsúlyú fehér küvé volna, pontos összetételét ne ismerem, a suttogó propaganda szerint zöldveltelini, chardonnay és leányka biztosan van benne, de úgy tűnik, irsai is, elég nyilvánvalóan rokona a korábban már értékelt irsai-Zarathustrának.

Különös karakter: érzem benne azt a kérlelhetetlenséget, szögletességet, kompromisszummentes izét, amit az irsaiban, de itt több a szerkesztettség, a tudatosság, és talán kevesebb az erő. Az illat nem különösebben megragadó: savanyúcukros-tuttifruttis jegy uralkodik benne, ami jellemzően fajélesztősök sajátja, de hát ilyen globálműanyagista galádsággal sosem vádolnánk a naturálterroirizmus sopronvidéki prófétáját. Az illat kifejezetten cukrokat ígér. Pedig száraz. Élénken induló korty, talán érintésnyi szénsav, meghajlíthatatlan savgerinc, karamellizált körte, édesérzet, pedig fanyar, szinte citromos a vég, határozott a kesernye is. Különös, de élvezetes konstrukció. Rusztikus és egyedi, persze. Nem illeszthető semmilyen fehérbortrendbe, divathullámba, ízkánonba.

Tizenhármas alkoholja könnyű fehér kategóriában magas, de nem lóg ki a borból. Ötös.