A „nászéjszakák bora” címen futó népi hiedelem és parasztvakítás nem ma találódott ki, mégis csak mostanában jutott arra a szintre, hogy juhfark néven szinte bármit el lehessen adni, aminek elég lendületes savai vannak. Még jó, hogy a palackozott ecetről nem keringnek ilyen legendák. Ugyanakkor Tornaiék már méretüknél fogva sem engedhetik meg maguknak, hogy leégett rizlingekkel, csomorikával és ecetesedett mindentbele-küvékkel vakítsák a parasztot juhfark néven, ezért rápróbáltam üstöllést így nyárközépileg, hátha az élénksége segít elviselni a hirtelen jött pannon Szahara forró szelét. Nem is jártam rosszul, igazából.

A Tornai pincészetnek folyamatosan vegyes a megítélése, vannak, akik szerint csakis ők a Somló, meg vannak, akik szerint senki se ártott többet a hegynek, mint. Ebben persze nem kívánnék igazságot tenni, de személyes tapasztalatom szerint a megítélésüknél csak a boraik vegyesebbek. Néha el lehet kapni egy-két egész szép palackot, de az általános igényszint seggébe asztali minőségű borok tömkelege dugja figyelmeztetőleg a mutatóujját. A pincészet enmagáról alkotott véleményét is jól fémjelzi az, hogy a somlo.hu weboldalon közvetlenül a „mink nem a mennyiség, hanem a minőség” szövegrész alatti bekezdésben pörgetik ki adu ászként a megduplázott tárolókapacitást. Nevezett helyen kedvenc félmondatom egyébként az „...és palackban is érlelhetünk” volt.

Szóval lecsaptam erre a butéliára jól. Új címke, rajta maga a Hegy. Kicsit hajaz Kreinbacherék Öreg Tökeire, úgy is mint betűtípus meg tipográfia. Viszont a palack domborfúvott (vagy hogy a retekbe hívják ezt), ebben azért megmaradt a Tornai-hagyomány. Kitöltve aztán sötétebb szalmasárga színt produkál a pohárban, meg olajos mozgásokat. Nézem a palackot elölről, hátulról, de semmi kétség: ez a bor kettőezernégyes. Hova hát a legendás eltarthatóság, kérem? Szemre ugyanis túl van a csúcsán mint Stallone, és az illat erre csak rátesz egy lapáttal. Érett, picit talán oxidált aromák vágnak orrba, a körte, mogyoró és hársfavirág mellett marcipános-florális érlelési illatok jönnek. Tovább forgatva némi birs és még mandula. Nem rossz amúgy (sőt, én perverzmód szeretem ezt az illatot), csak furcsa egy élvileg hosszabb életűre tervezett bortól.

Gyors közbebréking: Tornaiék borai pedig nem azok a valóvilágos percemberkék, nem is oly rég találkoztam 6-7 éves fehérborukkal, ami kevésbé volt oxidált mint emez. Úgyhogy most rohanóvilágunkozok egyet sebtiben, meg ejhajozok. Bezzeg az én időmben, amikor még. Snitt.

Szájban aztán nyoma sincs a kornak: lendület van és élénkség, savak és ásványok. Karakteres acidok adják félreérthetetlenül tudtomra, hogy a juhfark legfőbb fajtakarakterét ők képezik. Vagyis ha nyári frissítőnek választottam, nem nyúltam mellé. Viszont a gyengesége is valahol errefelé keresendő: direkt és egyszerű ízvilágú a bor, ráadásul gyümölcsöket fejgéppel se találok benne. A teljes ornamentika az ásványok köré van építve. Tudjuk, tudjuk, a juhfarknak fajtajellege a jellegtelenség, és pont ezért alkalmas terroir-bornak, de ma már talán kevés az üdvösséghez az egyenes sav és az ásvány. Így ugyanis olyan, mint a bazalkocka díszdobozban, pántlikával: kívülről szép és hívogató, belül viszont más van, mint. A kő és sav mellett nem gazdag, nem szépen minerális, hanem csak úgy. Eleganciából egyes, leülhet. Ráadásul a harmónia is picit elbillen az aciditás felé. Viszont a lecsengése szép hosszú, meg ebben a nyári melegben amúgy is, úgyhogy megszavazok neki egy ötös alát (úgy is, mint 5 pont, más néven tehetség). Mert egész jó kis bor ő, ha nem vár tőle az ember überszofisztikálságot és hasonlókat. 1600-2000 forint között mérik hipermarketokban, erre-arra.