Egyszer, nagyjából két-három-négy éve, arról beszélgettem két Konyárival, hogy hiába kellene Magyarországnak adottságai miatt is fehérborcentrikusnak lennie, hasztalan várjuk az igazán nagyszerű szárazakat. Azt a társalgást nemrég Konyári Dániel idézte fel, miután szóba hoztam lellei pincéjük 2006-os Szárhegyét. Érdekes, ez alig néhány nappal azt követően történt, hogy Lőrincz Szent Andrea György megkeresett, írjak füzetébe bármiről, és én némi töprenkedés után azt mondtam, fehérezni szeretnék. Benne van a dolog a levegőmben.

A 2000-es évek eleje óta sok ez-az történt. De nem elég sok. Az elején kezdem, és úgy látom: a rendszerváltás környéke, a 90-es évek eleje nem kedvezett annak, hogy egészséges szerkezetben szülessen újjá a magyar kultúrbortermelés. Akkortájt boldog és boldogtalan csakis vörösre izgult. Más nem létezett. Igaz az is – százszor leírtam már –, éppen a vörös villányiak ébredtek a legkorábban, fordították le az idők szavát, értek el ennek köszönhetően különleges sikereket, mind a piacon, mind a szűk, de bővülő ínyenc közönség körében. Nemcsak a világtrend volt vörösközpontú, hanem a magyar borkultúra speciálisan is.

Ma sincs ez gyökerestül másként, ám legalább két fontos fejlemény bekövetkezett. Az egyik, hogy magasra emelkedett a világ legjobb borvidéke: Tokaj-Hegyalja spéttel startolt, stílus- és hitviták sora hátráltatta, máig messze van attól, hogy értékei szerint ismerjék el képességeit és teljesítményét itthon és a világban, de a 90-es évek közepétől rengeteget letett az imaginárius asztalra. A másik, hogy a publikum gyarapszik, ami azt jelenti, egyre többeket érdekel egyre több minden. Egy borbarátnak ma kevés ismernie Gere Attilát vagy Takler Ferencet – noha fontos az is. Ám félkarú óriás csupán, aki kizárólag villányi cabernet franc-t vagy egri bikavér superiort iszik, tokaji furmintot és somlói hárslevelűt nem.

Ezzel szerencsére perfekt mód egybeesett – sosem lehet tudni, a tyúk vagy a tojás, a bor vagy az igény volt-van előbb – a fehér lendületvétel. Először megszületett a Királyudvar 2000-es Úrágya furmintja. A referencia. Az aszúkról nem beszélnék, de addigra volt már Grande Sélection, Kopár, sok egyéb presztízsbor. Kétségtelen, akadtak finom fehérek is, Gál Tibor chardonnay-jától Györgykovács Imre hárslevelűjén át Légli Ottó olaszrizlingjéig. Igazi, kétségbevonhatatlan, merészen árazható szuperfehér ellenben még nem volt. Lett.

Ma már senki sem kapja fel a fejét és a vizet, ha négy-ötezer forintért, esetleg annál is drágábban kínálják furminttal, hárslevelűvel, szürkebaráttal, netán viognier-vel, chardonnay-val. A teljesség igénye nélkül: jött Demeter Zoltán és Horváth Ráspi, Takács Lajos és Bussay László, Lőrincz György és Bukolyi László. Ha nem is fordult fel fenekestül a világ, az fix, hogy valami elkezdődött. Talán a jövő. Ráadásul ahol most járunk, az csak eleje az útnak. Nagyon az eleje. A legeslegújabb kor története egy évtizedes sincs.

Magyarország borvidékeinek jelentős része a szőlőtermesztés északi határán, legalábbis annak közelében található. Ez eleve azt jelenti, érdemesebb korábban beérőkkel, mint cabernet sauvignonnal próbálkozni. Nem feltétlenül azért, mert könnyebb furminttal meghódítani a világot. A világot nem mi fogjuk felrázni – ezt sem először állítom. Hanem egyszerűen azért, mert a fehérborokban a mi vidékeinken rengeteg a potenciál, érettebbek, kifinomultabbak, intelligensebbek, változatosabbak lesznek, ha nem előbb, utóbb.

Ne essék félreértés, mert nem szeretném: semmiképp sem szándékom lekicsinyleni a vörösvonalon elért eredményeket. Sőt úgy gondolom, Villányban, Szekszárdon, Egerben, Sopronban vagy a Balaton partján bőven vannak tartalékok. Csak annyi az egész, hogy új egyensúlyra számítok. Vagy mondom inkább így: új egyensúlyt remélek. Olyat, amelyben a vörösösök megőrzik és megerősítik aktuális pozícióikat, a fehéresek meg felemelkednek melléjük. Nem lóverseny ez: sok jó egymás mellett – akár egy pincében – is elfér. Közös örömünkre.

Mint Ausztriában. Ahol fehér a legnagyobb presztízsborvidék, Wachau, és vígan kapaszkodnak a nyomában a zömmel vörösök (mint Mittelburgenland), a főként fehérek (mint a Weinviertel) és az összes többi. Hiszen végül is egy a lényeg: nem a szín számít, hanem az érték – meg az élvezet. Ámen.

(ez is egy utánközlés, a szöveg nagyjából két hónapja íródott, és a budapesti borfesztiválra időzített St. Andrea-kiadványban jelent meg először)