Kicsit felcsatlakozom most én is a Kékfrankosmaratonra, lihegek, rovom a köröket, vigyorgok a kameráknak. Csapra vertem ugyanis két kékfrankost, mindkettőt Szekszárdról, mindkettőt a szép 2006-os évjáratból, ideális ötletnek tűnt tehát az összekóstolás. Ráadásul ahogy szépen jönnek kifele a sötét pincékből az első rendesebb kettőezerhatos vörösök (már ha a deklaráltan újborokat és a kékoportugízereket nem számoljuk ide), imaginárius tekintetünk előtt lassan feldereng az évjárat első, még hevenyészve felskiccelt, de már nemcsak fehérborokkal vászonra vetett képe.

Apropó: én nem igazán tudom, hogy csinálják a franciák, hogy minden évjáratról szinte már a szüret idején megvan a komplett vintídzs csárt, és főleg, hogy ezek évekkel később is hitelesnek tekinthetők valamelyest. Mink még a 2002-es és 2003-as éveket sem tudtuk teljesen tisztába tenni. Először jött a hurráoptimizmus, aztán a hibák keresése és megtalálása, majd felnagyítása, aztán az előtte és utána következőkkel való féloldalas összehasonlítások, és most nagyjából annyit tudunk például 2003-ról, hogy piszok meleg volt, égtek a savak, de vörösben azért lehetett ólomsúlyú borszörpöket rittyenteni bizonytalan potenciállal. És persze felemelt mutatóujjal fitogtathatjuk ebbéli míveltségünket, ha kiemeljük, hogy persze ez nemcsak borvidékenként, de borászonként, dűlőnként is teljesen eltérő lehet, tehát nincs helye általánosításnak. Akkor tehát vintídzs csártoknak se nincs.

Bár ha összevetjük a hazai borászat jelenlegi, kísérletező stádiumát és alig 17 éves újkori tapasztalati hálóját a gallok évszázadok óta letisztult területi és fajtaösszetételével, nem is olyan reménytelen a helyzetünk, vagy legalábbis a tenyérjóslásnál már előrébb jutottunk évjárat-megjelölésileg. Majd a tapasztalat meghozza ezt is, mint annyi mást. Lassan talán kinőjük a gyerekcipőt.

Most viszont itt van ez a két kékfrankos Szekszárdról, azonos évjárat és borvidék, vélhetően mindkettő birtokbor (ki a franc szöszmötölne alapkékfrankos műfajban dűlőmegjelölésekkel, ugye), az egyik Takler Ferenc, a másik Heimann Zoltán kezei alól.

Takler Kékfrankos 2006

Takler Ferencet az utóbbi években mint az újvilági oskola felé hajló borstílus képviselőjét ismerhettük meg, bár vannak, akik szerint eleve hülyeség ilyen stílusról vagy olyanról beszélni, a bor olyan, amilyen. Mindenesetre Taklerék borai általában koncentráltabbak, sűrűbbek, komolyabb stílusúak a szekszárdi átlagnál. Ez a kékfrankos sincs másképp. Első kézmozdulatomra odaragad a pohár falára, hogy aztán lassan, méltóságteljesen csorogjon le, méltó vizuális mementójaként a szép 2006-os nyárnak. Nincs mese: bele kell szippantani.

Első orrontásra tájfunszerű meggyes áradat zubog ki a pohárból. Ecce kékfrankos, mondaná a művelt orosz, de az áradó gyümölcsök mellé hamarjában felsorakozik még némi avar, kis bőr, visszafogott, de határozott tölgy. Az illat karaktere alapvetően gyümölcsös marad, de a fás jegyek által kicsit mélyebbre, komolyabbra csiszolva. Szép összhangja a gyümölcsnek és a hordónak, nekem legalábbis valahol ekörül van a gyenge pontom, ahonnan néha elvesztem minden józan optimizmusomat, és delej mosolygás közepette váltok át kóstolásból élvezkedésbe. Tetszik, de most visszafogom a gyeplőt.

A korty eleje is hasonló: gyümölcsösség és decens fás aromák keringnek kart karba öltve, néha magabiztosan kitekintve a közönségre, láthatóan uralva a parkettet. A korty közepénél azonban jön egy kis döccenés, és a háttérből felüti a fejét a kajánul vigyorgó kesernye. Jön, egyre erősödik, kezdi elnyomni az eddig példásan kimértnek tűnő egyensúlyt gyümölcs és fa között, közéjük áll és szétlöki őket. Hiába az addigi példás harmónia, a szép, élénk savak, a végére a keser elbillenti az egészet, majd kárörvendő mosollyal betelepszik az utóízbe is. Nem nagyon persze, de érezhetően.

Összességében azért szép bor volna ez, a korty második felében makrancoskodó kesernyéken kívül MW-aspiráns legyen a talpán, aki hibát talál benne. Ezeröt alatt meg főleg jó választás. Szerintem. 5 pont és elismerő bólogatás a jussa.

Heimann Kékfrankos 2006 "Első nekifutás"

Azt mondják, a bor a borász személyiségének lenyomata, és ez nemcsak olyan szempontból igaz, hogy a jó borász jó bort készít, a rossz borász meg rosszat. Valami csoda folytán igen gyakran belekerül a borász teljes személyisége a borba, a magával hurcolt emlékekkel, boldogsággal, sérelmekkel együtt, hogy aztán a bor azt mutassa meg leginkább, milyen ember készítette. Még a tőről metszett terroirborokból is gyakran kiérezni az őket készítő embert. Bár van, aki az embert is a terroir részének tekinti, ami megérne egy vitát egyébiránt.

Heimann Zoltán borai általában (főleg az utóbbi időben általam kóstoltak) hű lenyomatai személyiségének. Laza, mosolygós, igazi társasági borok, amelyekben belül mégis ott vibrál némi komolyság, megfontoltság. Ezt éreztem a nyáron kóstolt pinot noirjában, ezt kell most megállapítanom e kékfrankos kapcsán is. Ez egy könnyed, laza bor, amiben – ha időt szánunk rá – megfontoltságot is találunk azért.

Először is arra hívnám fel a figyelmet (felemelt mutatóujj, sokatmondó tekintet következik), hogy ezen bor esetén illik komolyan venni a 13-14 fokos kóstolási hőmérsékletet, mert e fölött az egyébként is határozott alkohol (tizenhárom és feles) már kezd erősen kitáncolni a képből. Első körben én sem értettem, mit kellene szeretnem ezen az italon. Naná, volt vagy 19 fokos, amikor kóstoltam. Persze, hogy alkoholosnak éreztem, én kérek elnézést.

No de nem 13 fokosan. Mert 13 fokosan ez a bor egész más. A színe inkább piros, mint vörös, jól láthatóan nem Pantone-skálával készült laborban. Könnyed, játékos bort ígér. Beleszippantva meggy és málna kering az orrban, majd előbújik egy füstös-fás vonal is. A Takler-frankossal ellentétben viszont ez a fa nem komolyít, hanem színesít. Mert az illat komolynak nem mondható. Játékos, vidám, sokrétű inkább. Lehet sokáig boncolgatni viszont, mert ugyanakkor szép, komplex is, a gyümölcsös és fás jegyek hosszú sorával.

Szájban is – ebben hasonlít a Taklerre – a gyümölcs és a hordó játéka határozza meg a bort. De míg amott sebészi pontossággal kivitelezett valcerről beszéltünk, itt inkább a polka jut az ember eszébe, önfeledtebb, talán kicsit sziporkázóbb, lazább ez a tánc, ha van is benne komolyság. Az alkohol halk, meghitt fűtést bazsevál alá, néha azért belekóstol a harmóniába, próbálgatja, billegeti, de nem nagyon abajgatja aztán. A kűr végén elegáns, meggymagos kesernyékkel hajol meg a pár, szép, közepes lecsengéssel búcsúznak, a közönség még percek múltán is mosolyog. 5 pont a vége itt is, de ez egész más öt pont. Ez egy mosolygós ötös.