Dúzsi Tamás végleg bekerekezte magát személyes univerzumom álomcsapatába, mint a nagy bortour örökös sprinterbajnoka, aki már kibérelte a zöld trikót. Véletlenül (vagy sem) úgy adódott, hogy a szegzárdi borász majd minden jelentősebb 2002-2003-asáról esett szó ezen az oldalon: a Görögszó Cabernet 2003 többször is (leszerepelt; Alföldi Merlot), a 2002-es merlot (alulértékelt; Műtannin), a 2003-as merlot (sok a fa, de szerethető; Alföldi Merlot), a Szegzárdi Kékfrankos Válogatás 2002 (harmonikus bor, árnyalatnyi alkoholtöbblettel; Alföldi Merlot), sőt még a 2000-es és a 2003-as Szegzárdi Ó vörös is lecsúszott („A 2000-es Ó Vörös állva hagyja a villányi maradékküvéket, a 2003-as már csak a sarat állja”; Alföldi Merlot) – hangsúlyozom: több más bora mellett!

Ezért aztán azt gondoltam, hogy veszek két Dúzsit – néha gondolok ilyen nagyokat –, és majd jól kiszaszerolok belőle terroirt meg lelki alkatot, meg nemes hozzáállást, meg heroikus küzdelmet az elemekkel, meg még ki tudja, mit. Merthogy nagy ügyesen kiókumláltam, mennyi mindent elárul majd egy bor két egymást követő évjáratának megkóstolása, magukról az évjáratokról, meg a terroir és a borász viszonyáról. De kiderült: tévedtem, de még mekkorát tévedtem! Merthogy az csak apró bökkenő a problémák sorában, hogy a két évjárat érleltségi szintje között óriási különbség lehet, míg az egyik éppen hogy palackba került, esetleg még a fejtés, szűrés, palackozás gyötrelmeit sem heverte ki, a másik már elcsendesedett, kipihent minden evilági fáradalmat, és a palackérlelő mélyén megszabadult testi szenvedésének nyomaitól. A borkészítés sokismeretlenes egyenlet – hogy egy emeletes közhellyel éljek –, amibe átlátható és átláthatatlan, felfogható és felfoghatatlan egyaránt belepofázik.

Így aztán a tervből semmi sem lett; viszont kóstoltam két bort: egy ihatót és egy kitűnőt; Dúzsi Tamást két alakban, Szegzárdi Ó Vöröst két évjáratból, amiből az is kiderült, hogy lehetünk szépek, de a borok mindig okosabbak.

Bikavér, küvé, bordeaux-i fajták kékfrankossal vegyítve, kadarka, közepes test, harmónia, elegancia – nekem ez lenne az idealizált Szekszárd (és Szegzárd), ha rendszerezni tudnám arról a vidékről származó borélményeimet. De nem tudom rendszerezni, mert csak emlékfoltok vannak, tehát összkép sincs – még Dúzsiról sem, bár borai többségét kóstoltam, rozéját és újborait kifejezetten szeretem (ezért is a képzeletbeli zöld trikó az én képzeletbeli touromon).

A két évjárat a címkék szerint hasonló összetételű: (válogatott) kékfrankos gerinc, amihez merlot és cabernet franc (vagy valamilyen cabernet) kapcsolódik, illetve a Bortársaság leírása szerint egy kis kadarka ad még színt. Mivel a két palack címkéin csak az évjárat jelölése meg a kedvenc költőtől származó versrészlet különbözik, élek a gyanúperrel, hogy az összetételben sincs nagy eltérés. Persze ez az összetételesdi játék amolyan tudálékosságnak tűnhet – és mindegy is a végeredmény szempontjából (gondoljunk a nagy bordói és egyéb franszia küvékre): mert a bor vagy jó, vagy nem jó; vagy harmonikus, vagy sem. Mindkét Ó Vörös fahordóban érlelt, hogy milyenben, sűrű homály fedi. Én a 2004-esnél első blikkre öregebb, érettebb hordót sejtenék, ami diszkréten épül a szerkezetbe, de idővel megmutatják magukat azok a pörkölt fából származó illatok is. Dúzsi Tamás amúgy nem szereti az új tölgyfát; ha használ, akkor is legalább háromévest, amiből az erősebb aromaanyagok már kiáztak.

Ó Vörös 2004

Mély sötétvörös színe alvadó disznóvérre emlékeztet, közepesen sűrű anyag, a pohárban méltóségteljesen forog, hullámzik – igazán megnyerő külsőt kapott. Illata fűszeres meg meggyes, és valahogy körbelengi az egészet az öreg pincék méltósága. Az összkép szép, bár van még benne kis nyersesség és legfőképpen visszafogottság. Minden illatkomponens éppen egy leheletnyivel enyhébb, mint amit szeretek. Markánsnak semmiképpen sem mondanám. A kortyokban először ugyanez a szerénység, de ahogy melegszik, szabadulnak fel fokozatosan az aromák, kis szőlő, kis meggy, aztán csipetnyi szilvalekvár, majd az élesedő savak – a zöld, éretlen gyümölcs íze, ami szögletes, karcos savakkal társul. A savak még finomodhatnak, a zöld íz azonban tartós tud maradni – ugyanakkor nem tanninbomba, és ezt mint erényét hangsúlyoznám. A lecsengése rövid. Most úgy tűnt, nincs benne kraft. Egy gyenge évjárat tisztességes alkotása, aminek kevés olyan erénye van, amiért érdemes lenne eltennünk évekre. Egyelőre 4 pont, bár – talán – benne van az ötös lehetősége.

Ó Vörös 2003

Színe mint a 2004-esé, vagy egy árnyalattal mélyebb, ez azonban inkább csak érzés, a különbség legföljebb spektroszkóppal mutatható ki. Illata telt, konyakos, meggyes (azaz konyakmeggyes), meg persze nagymama meggybefőttje is ott van, kis szilvával. Aztán van itt csokoládé meg kávé, meg egy kis alkoholos gőz, gazdag fűszerességgel. Az alkohol az ízben is érzékelhető, de nem zavar, sőt; bár mindkét évjáratban 13 százalék – a címkék szerint –, gyanítom, ez csak közelítő érték; a 2003-asban mindenképpen érzékelhetőbb a jelenléte. Ahogy a hordóé is markánsabban kiütközik az újfás, vaníliás édességben, a finom füstösségben – különösen a bor hűvösebb állapotában. Mindez apró részletkérdésnek hat eleganciája mellett. A bor nem robusztus, nem gall hústorony, sokkal inkább kecses balerina, aki spiccelve lépdel át az ízlelőszerveken, és hosszan csiklandoza őket, mielőtt végleg leszánkázna a garat lankáin. Nem nagy bor, inkább izgalmas, játékos és harmonikus. A cserzőanyagai kereken simulnak a nyelvhez, de még van tere és forrása a fejlődéshez. Szép és izgalmas kísérlet, ami ma (és talán egy év múlva is) megér 6 pontot.

Mivel kételkedtem tisztánlátásomban, párom orra alá dugtam mindkét poharat. Sötétebb az illata – szúrta ki azonnal a 2003-ast. És ez így van jól: a bor mindig igazat mond.