Háromosztatú hírsalátánkból kiderül, hogy a bordeaux-i cru bourgeois-k, különösen a 2004-esek baráti áron kerültek piacra. Legalábbis Kaliforniához képest (amúgy 30-40 euro a hazai borviszonyok között sem irdatlan összeg). Aztán persze van Bordeaux-nak egy ismerősebb arca is, amely soha nem pirul. Ezúttal egy luxuscikk-szakértő háborodik föl azon, hogy a legnevesebb birtokok esetében a palacktól a polcig 8000 százalék az infláció. Végül egy heppienddel végződő éttermi blama: a hat és fél millás Pétrus ihatatlan volt, de a hét millás Mouton Rotschild megmentette a helyzetet.

Bordeaux olcsó

Eric Asimov, a New York Times borrovatának főmunkatársa Bordeaux sokszor felemlegetett kalifornizálódását tette gyakorlati próbára. Az alaptétel szerint Bordeaux eladta a lelkét, és átvette az újvilágiasan telt, édes-alkoholos kaptafát. Ennek fő oka, hogy Parker, hogy repülő borászok, hogy globalizáció stb. Asimov tömör véleménye: nonsense. Szerinte akik a fenti nézeteket szajkózzák, azok a szórványpéldákból való általánosítás bűnébe esnek. Bordeaux-ban ugyan se szeri, se száma a fordított ozmózissal, mikrooxidációval, mustsűrítővel operáló pincészeteknek, mondja Asimov, de azért Bordeaux az Bordeaux marad. Vagyis az érlelhető, kiegyensúlyozott, frissítő, egyúttal mély és kifinomult borok hazája. Amit most Asimov plusz megfigyelésként hozzátesz az az, hogy a franciák között sokkal könnyebb megfizethető árú klasszisokat találni, mint a kaliforniaiak között. Az általa ajánlottak között szép számmal akad olyan 2004-es bordói, amelyet már a brit Decanter is méltatott. Akit a nevek is érdekelnek kattintson ide. Egyiket, másikat mi is kóstoltuk. A cikkhez diavetítéses narráció is tartozik.

A bordeaux-iak erkölcstelenek

A kontraszt kedvéért egy szokványosabb hír a Decanterből: Alain-Dominique Perrin, a Richemont csoport korábbi főnöke, a Revue du Vin de France-nak azt nyilatkozta, hogy az első osztályú besorolásba tartozó birtokok árait csökkenteni kell. Ha a bordeaux-iakban volna erkölcs, akkor a 2007-esekért a várhatóan 500 euro per palack körüli ár helyett maximum 100 eurót lehetne kérni. Mert mint Perrin mondja "egy Chateau Mouton Rothschild vagy hasonló kategóriájú bor előállítási költsége mindent figyelembe véve nem lehet több 10-12 eurónál". Perrin az általa jól ismert luxuscikkek piacán az eladási árat az előállítási költség tizenhétszeresére becsüli, míg a csúcsborok esetében nyolcvanszoros a szorzó.  
A csúcssatók képviselőit nem nagyon lehetett ez ügyben szóra bírni, de Paul Pontallier a Chateaux Margaux-tól azt állította, hogy Perrin erősen alábecsüli a bekerülési költségek nagyságát. (Ha nem tévedek nagyot, nálunk egy csúcsvillányi esetében a teljes költség 1200-1500ft per palack. Vagyis a perrin-i szorzórendszert alapul véve a mi borászaink zavarbaejtően erkölcsösek.)

6 500 000 forintos bormalőr Londonban

Egy londoni vacsoratársaság egy 1961-es Pétrus magnummal akarta az estét emlékezetesebbé tenni, de a palack döglött volt. Sőt, szerintük hamisítvány. A hiperexluzív Belgrave-negyedben található Zafferano étteremben már izgatottan várták, hogy mikor kérik ki a legendás bort, amelyet néhány héttel korábban került föl a borlapra. Ám pechjükre a vendég, aki a palackot megrendelte nagyon is borértőnek bizonyult. Miután a magnumot fölbontották, kijelentette, hogy ez a palack egy hamisítvány, és visszaküldte anélkül, hogy belekóstolt volna. Az étterem egyébként szabadnapos igazgatója kimondottan azért jött be, hogy maga szolgálhassa föl a rendkívüli italt, de miután megkóstolta, lógó orral konstatálta, hogy a palack ihatatlan. Zöldség és penész íze volt - nyilatkozta az újságíróknak. Időközben a Pétrus Police is elvégezte a palack vizsgálatát, de nem tudtak egyértelműen állást foglalni azt illetően, hogy egyszerűen palackhibáról volt-e szó, vagy hamisítványt adtak el az étteremnek.
A szomjas baráti társaság a kellemetlen közjáték után az étterem legdrágább borával, egy 1945-ös Mouton Rothschilddal vigasztalódott, igaz, így a tervezettnél kétezer fonttal nagyobb lett a számla.