Piszok nehéz úgy kóstolni egy bort, ha folyamatosan az előző évjárathoz hasonlítgatja az ember gondolatban. Főleg ha az előző évjárat épp nem forog egy másik pohárban, csupán a múlt emlékeinek ködös felhőjéből meg az akkori irományokból lehet kihalászni, milyen is volt. Pedig totális marhaság ez az összehasonlítgatósdi, mégis mindig erre áll az ember fiának agya, valahogy genetikailag erre predesztinálódtunk mi. Tavaly pedig nagy kedvencem volt Frittmannék kékfrankos rozéja (oppardon: rosé), így értelemszerű volt, hogy – miközben már bőszen keresem azt a bizonyos kartonszámra bedöntendő nyáresti bort – bekerüljön a szórásba annak 2007-es verziója is.

Közben azért történt egy s más, például Frittmann János illőn megsüvegeltetett az Év Bortermelője plecsnivel. Ennek egyébként nem kell hatással lennie a borra (valószínűleg már palackban vagy annak közelében volt a plecsni odaítélésekor), de azt azért remélhetjük, hogy a pincészet az elismerés után is megmarad annak, amiért eddig is szerettük: a jóivású kunsági borok prófétájának. Magyarán nem lesz 23 véletlenszerűen felbukkanó latin nevű „csúcsszelekciós” sorozata (mindegyiken hatalmas évbortermelője-plecsnikkel, meg Barrique feliratokkal), viszont lesz sok derekas savú, mégis frissítő bora.

Itt pörög tehát ez a rozé a pohárban, s ami elsőre feltűnik, hogy nincsenek olyan méltóságteljes templomablakok a pohárfalon, mint amilyeneket az előd produkált. Sőt: egyáltalán nincsenek. A színe ugyanaz a sápadt hagymahéj, de a mozgása könnyedebbnek, légiesebbnek tűnik, kevesebb glicerines komolykodással.

Alma, eper aromái csapják meg az orromat, s hamar követi is őket némi virágos felhang meg egy kis fajélesztős parfümösség. Nőiesebb vonulat, kicsit talán több érezhető technológiával. A velünk élő acéltartály. Ha mélyebbeket szippantgat belőle az ember, feltűnnek nagyon halványan azok a finom ásványos aromák, amiktől tavaly beájultam, meg némi mogyoró is jön, de az illat azért valahol mégiscsak a parfümös-epres mag körül kering. Lágyabb, behízelgőbb, csajosabb mint az előd volt. Egyfajta önológiai transzszexualitásnak lehetünk tehát tanúi, a bennünk bújkáló instant Semjén Zsolt legnagyobb örömére.

Túl sokáig azonban nem szabad pörgetni. Mert komplexebb, mélyebb nem lesz a sok körkörös kézmozdulattól, ellenben elszabadul belőle, s pohár körüli pályára áll az összes (egyébként nem sok) szénsav. Arra viszont szájban nagy szükség volna. Számomra ugyanis ez a bor pont azon a vékonyka határmesgyén egyensúlyoz, ahol buborékkal már épphogy elég, anélkül viszont érezhetően kevés a sav. Nem üdít, nem frissít, nem élénkít. Talán az évjáratnak köszönhető, de bizony egy kicsit lágyra sikerült, már az én ízlésemhez képest. Ráadásul a korty végében is megtelepszik valami furcsa mattság, tompaság, ami az utóízben is alig akar múlni. Ezért hiába a korty elejében a szép gyümölcsök, hiába a kellemes ízvilág, mégis marad valami hiányérzetem a végére. Ez nekem 4 pontot ér mostan. Viszont továbbra is 1000 alatt mérik, ennek örülök, annak meg főleg, hogy a tavalyihoz képest is lejjebb ment valamivel ez az ár (lásd múltkori morfondírozásom). Hacsak nem egy akcióba futottam épp bele.

Míg tavaly Frittmannék rozéja – számomra – sok sima, technológiai rozénál többet nyújtott ásványosságával, komolyságával, fehérboros attitűdjével, a 2007-es év egyelőre úgy tűnik, leginkább a technológia erősödését hozta e fronton (talán a brutális hősokkal támadó évjárat is jócskán ludas volt ebben), s a végeredmény így egy egyszerű, iható, nekem lágy, de semmiképp sem különleges bor lett. Mondhatnám, kár érte, de inkább remélem, hogy hőösszegek csökkenésével visszatérnek a derekas savak a Frittman-rozéba. Oppardon, roséba.