Aloxe-Corton környékéről származó bor még nem fordult elő az Alkoholista praxisában, ezért messzebbről futunk neki. Fejtsük vissza a nevet először: a Domaine Follin-Arbelet-vel nincs baj, az a pincészet, ugye. Az Aloxe-Corton Burgundia egyik közepes minőségűnek tartott (persze burgundiai mércével közepes!) termőterülete, önálló appellation, a Cote de Beaune északi csücske, Les Vercots pedig a dűlő, ami, mint a névből szintén kiderül, 1er cru besorolású, tehát a jobbak között van, de nem a legjobbak között, Corton dombjának déli lejtőin fekszik, Aloxe-Corton falutól párszáz méterre, kicsit talán lejjebb az ideálisnál, ez a térképen is látható, az igazán jó, grand cru besorolású dűlők magasabb fekvésekben helyezkednek el.

Lám, milyen hasznos az ilyen aprólékos klasszifikáció, akár be is jelölhetjük magunknak a dűlőt a Google térképen, íme:

Nagyobb térképre váltás

A kis buborék konkrétan az ültetvényre mutat, Hugh Johnson és Jancis Robinson gigantikus boratlaszával sikerült pontosan belőni a helyet. Ha a Google fejleszt még egy kicsit, egy-két év múlva megnézhetjük azt is, hogy halad a munka a szőlőben.

Corton dombján termesztenek fehéreket is, de ez egy vörös, pinot noir, mert egy burgundi mi más lehetne?, nem szokásuk a franciáknak a címkén fajtaanalizálni, a burgundi az burgundi, és kész.

Ja még egy információt elfelejtettünk megmagyarázni: 2000. Nem volt nagy év Burgundiában. Olyan pocsék sem volt, mint '94 vagy '92 és '91, de jócskán elmaradt a klasszikus '95-ös évjárattól, de még '99-től és '98-tól is. A Follin-Arbelet nem csúcsborászat, de komoly termelő, több száz eurós palackáron is vannak forgalomban tételei, csúcsborunk a Grand Cru Romanee Saint Vivant, utána a Corton Grand Cru majd a Les Vercots következik. Tehát az itt tárgyalt bor a birtok alsó kategóriás termékének számít, a két Grand Cru kétszer illetve ötször drágább, ahogy az árakat nézegettem,  Vercots 20 és 25 euró között kapható többnyire. (Londonban megtaláltam: 73 000 forint egy tizenkettes karton.)

A birtokot vezető Frank Follin elhivatott terroirista, szakmája pedig geológus, tehát az ember már előre érzi az összes talajréteg minden mineráliáját.

Aloxe-Corton borait a nagy burgundik (és nem nagyburgundik) kifinomultságát csodáló ítészek általában rusztikusnak és egyszerűnek találják, ezt a vélekedést csakis megerősíteni tudom ebből az egy mintából: nyolcéves burgundi létére ritka harapós tanninokkal támad, a borvidékre jellemző finom és elegáns savszerkezetnek sem sok nyomát érezni.

Színe pirosas, klasszikus pinot. Az illata is visszafogott, de visszafogottságában is bódítóan összetett, az animállal szépen tartják az egyensúlyt a fűszerek és a gyümölcsök, szilvásgombóc (fahéj+főtt szilva+édesség), füst és dohány, és egy megfejethetetlen, sötét gyümölcsösség. Rejtélyes, izgalmas, kavargó illat, nagyon sokat ígér. Túl sokat.

A korty elején szépen, határozottan indulnak a savak, de mielőtt kibontakozhatna valami gyümölcs vagy más szépség, lecsap a tannin gyorsan, és lenyom mindent. Utóízben is ez marad persze, az erős pörkölt ízek (nem pörköltízek!) és tannin, tannin, tannin. Plusz a savak emléke. Mintha old school villányi pinot lenne (Vylylan 2003, mondjuk): brutálisan szárító, agresszív tannin, grafitporos nyelet.

Mivel a komolyabb burgundikat illik hosszan szellőztetni, bár itt olyan nagy komolyságot nem sejtettem, megmentettem a fél üveget másnapra, tehát 24 óra szellőztetés után: semmi meglepetés, sajnos. Az illat még mindig jó formában, bár abban is előrébb kerültek a kátrányos, füstös, égett jegyek, de a brutális tannintúlsúly ugyanolyan zavaró, mint előző nap.

Nem komolytalan, nem súlytalan, de burgundi mércével csak belépőbor, éppen csak jelzi, mikre lehetnek képesek az igazán jó dűlők. Ötnél többet, fájdalom, nem érdemel.