Mostanában mindenki a Heimann-borokat dicséri. Aki a könnyű vereseket preferálja, az is, aki a fajsúlyosabbakat, az is, ráadásul a fehérbarátok is elégedettek a 2007-es Vionával. Nincs más hátra, beállok a sorba.

Másfél hónappal ezelőtt helyszíni szemléztem a Heimann-birtokon, megnéztük a szép szőlőket – volt, ami még kint volt akkor –, belekóstoltunk a tartályok frissen kierjedt vagy épp mocorgó tartalmába, megnéztük hordóból a 2007-eseket. Minden tetszett. Az érlelődő 2007-esek pláne. Hordók közt az ember nem jegyzetel, úgyhogy emlékeimre vagyok kénytelen hagyatkozni: biztosan lenyűgözött a sagrantino és a cabernet franc, és bejött a tannat is rendesen. Meg még csomó minden. Hogy melyik milyen borba kerül palackozott korában, majd az idő, illetve Zoltán és Ágnes eldönti. Maradjunk annyiban, hogy Szekszárdon, de legalábbis Heimannéknál igen színvonalasnak bizonyult 2007.

Amit már teljesen készen bizonyít például a Baranya-völgyi Kékfrankos 2007. Egyebek mellett ebből is volt alkalmam elhozni egy palackkal, azért mondom, amit mondok. Fűszeres, nem sűrű, inkább egyenes és arányos bor ez, a magas alkohol sem lóg ki belőle, legfeljebb fejben okoz gondokat a vége felé. Vastag 6 pont a minimum, amit megérdemel.

Heimannék persze – érthető módon – a 2006-os Barbárra esküsznek mostanában. Úgymond ez a pince első csúcsházasítása, nagybora, vagy mije – bár a magam részéről simán a presztízsküvék közé sorolnám visszatekintőleg a Stílusgyakorlat egyik-másik évjáratát is.

Röviden írtam már a Barbárról, a Bortársaság-féle 2006-os sorban kóstoltam, ahol is a középmezőny egyik megbecsült tagjává minősítettem. Azért nem tettem magasabbra, mert valami fanyarságot véltem felfedezni az utóízében. Heimannék kommentjének köszönhetően derült ki aztán a bor pontos összetétele. Miszerint tehát 38% merlot-ból, 27% cabernet franc-ból, 22% tannat-ból és 13% kékfrankosból rakták össze.

Mélyvörös szín, messze a tintafeketétől, tiszta, vonzó. Elsőre rendkívül gyümölcsös illatok, bogyósok meg miegymás, éretten, de frissen, semmi aszaltosság, semmi lekvárosság. Mindeközben mélység és rétegzettség is van benne bőven, ügyesen kombinálja a játékosságot a tekintéllyel, finesszel. A korty telt, bőviben van a zamatoknak, tisztességesek a savai, moderáltak a tanninok. Arányos, feszes, jólesik. Inkább hosszú, mint széles, búcsújában lehetne több gyümölcs, de nem billen meg, nem csíp, nem szárít. Annak a fanyarságnak nyoma sincs. Hiába nagy, van benne lendület és élet. Játszik, vibrál. Elegáns, kifinomult. Csak a neve Barbár. Érződik rajta, hogy jó minőségű hordóban érlelték, de ha van nagy magyar vörös, amelyre a fa nem nyomott bélyeget, ez az.

A palack kétharmadáig-háromnegyedéig kétségkívül hozza a 8 pontos szintet. A legvégére sajna picit egyszerűbb lesz, a számtalan dimenzióból egyet-kettőt elveszít. Lehet, hogy csak hullámvölgy ez a bontás után jó néhány órával. Lehet, később visszajött volna. Ám ezt nem tudhatom: nem hagyta, hogy hagyjak belőle másnapra.