2008. március 4-én délután 3 órakor egy brit borkereskedő cég emailben riadóztatta az ügyfeleit, hogy a Decanter magazin történetének egyik legfontosabb vaktesztje szenzációs eredményt hozott. Az aranyszájú bírák 2005-ös (az évszázad évjárata) médoc cru classékat kóstoltak, és az 55 tételből három automatikusan, azaz visszakóstolás nélkül Decanter-díjat kapott. Ez azokat a borokat illeti meg, amelyek minden zsűritagnál 18,5 pont fölött teljesítenek. Az, hogy a Mouton-Rothschild és a Pichon-Longueville, 600 illetve 100 font körüli árával és ennek megfelelő presztízsével a legjobb 3 közé került, senkit nem lepett meg. Ám attól mindenki ledermedt, hogy az „örökös alulteljesítőként” elkönyvelt Pedesclaux közéjük keveredett. Ráadásul ez volt a teszt legolcsóbb bora. Délután hatra, a bennfentes információért hálás ügyfelek kisöpörték a Farr Vintners teljes Pedesclaux-készletét. Osztás-szorzás: ez percenként 27 palack.

A tény, hogy egy nyeretlen kétéves köröket vert például a Latourra vagy a Lafite-Rotschildra több hónapos magyarázkodásra késztette a Decantert, és persze rengeteg találgatásra adott okot. A kanonizált magyarázat szerint, valójában nincs semmi meglepő abban, hogy egy ötéves pályafutásra szánt bor háromévesen többet mutat, mint az, amelyiket 25 évre kalibrálták. A Decanter érvelése első hallásra tényleg meggyőzőnek tűnik. De csodálkozom, hogy azóta sem kérdezett vissza senki: vajon mit szóltak az ötcsillagos eredményt elért birtokok ahhoz, hogy a Decanter kész egyetlen mondattal a feje tetejére állítani az eredményt. A Mouton-Rothschild vagy a Pichon-Longueville azért nyert, mert az ő boraik rövid szavatossági idejű tucattermékek?

Amióta a brit és az amerikai borvilág közötti feszültség nyílt ellenségeskedésbe csapott át, az ellentábor tagjai minden hasonló esetre vércseként csapnak le. Természetesen ennek az eredménynek is villámgyorsan megszülettek a tengerentúli magyarázatai. Sokak szerint ez csak egy újabb bizonyíték a brit kóstolók hozzánemértésére. Ám aki szokott vakon kóstolni, az nyilván tudja, hogy az elméletek és szimpátiák erőterében megfogalmazódó véleményeinket nem árt időnként vakpróbának alávetni. Mert meglepetések pedig vannak. Amikor a Pedesclaux sikerét szétkürtölő hírlevél körbejárt, a bornak még nem volt Parker-pontja. Május 2-án aztán Parker is közzétette a pontszámait, nála a Pedesclaux lett a kóstolt bordeaux-iak közül a leggyengébb, 82 ponttal. Kilóg a lóláb, gondolhatnánk, de egy szemfüles parkerita fölhívta rá a figyelmet, hogy bár a borpápa nem kóstolta a Pedesclaux-t en primeur, a Decanter és Jancis Robinson igen, és az ő 2006-os értékelésük a parkeri 82 ponttal van szinkronban. (Jancis Robinson: „15,5 points. Very simple, fruity nose. Dry tannins dominate the rather lightweight berry-flavoured palate. Very mean on the finish.”)

Az újabb viszályt a partvonalról követők sorra jelentették meg kóstolási jegyzeteiket a Wine Advocate fórumán, és bár kapott a bor hideget, meleget, úgy tűnt, hogy a többségi vélemény szerint sem nem nagyon jó, sem nem nagyon rossz. Én nemrég kóstoltam az elhíresült birtok 2006-osát, és annyira silánynak találtam, hogy egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az ebből a borból kikövetkeztethető hozzáállással akár a legjobb évjáratban nagyot lehetne alkotni. („A szamárpadba a Ch. Pedesclaux került, ami a kilenc kóstolt bordói közül egyetlenként műalkotásnak tűnt – egyszerű, kiglancolt, kivasalt, csokis-negrós konfekciótermék.”) Ezért is szúrt szemet Jancis Robinson február 18-án megjelent kóstolási jegyzetének zárlata. A borírás nagyasszonya 16.5 pontra értékelte a 2005-ös Pedesclaux-t, és némileg egyszerűnek, de tetszetősnek mondta. Aztán odabiggyesztett egy merőben szokatlan megjegyzést: „Ez a bor azért került be a sorba, mert annyira jól szerepelt a Decanter magazin vaktesztjén egy a château által rendelkezésre bocsátott minta alapján. Ez más forrásból érkezett.” Ügyes. 

(PS: A Farr Vintners-nek sikerült valahogy újabb kontingenseket is beszerezni ebből a borlegendából, és az jelenleg is kapható. Érdekes módon csak ezt az egy évjáratot tartják.)