2009. augusztus 15-én rendezték meg Bor, mámor, Bénye néven Erdőbénye borászainak első közös fellépését. Az erdőbényei fesztivál azonban ennél több szeretett volna lenni, ezért öt budapesti kajablogger és öt egyéb – zömmel hegyaljai – gasztronómiával foglalkozó cég is felkerült a programba. A kulináris és boros élvezetek mellett a szervezők kulturális rendezvényeket is biztosítottak: fellépett a Cotton Club Singers, a Specko Jedno, a Budapest Saxophone Quartett és más együttesek is, az idén először szüretelő, Budapestről Bényére költözött Csite Norbert pedig izgalmas kerekasztal beszélgetést szervezett Hegyalja jövőjéről. Mindebből is látszik, hogy ezúttal nem valami EFOTT-jellegű berúgós rendezvény lebegett a szervezők szeme előtt.

Ezt azért is fontos leszögezni, mert Hegyalján fesztiválokban nincs hiány: a Hegyalja-fesztivál mellett Tolcsva és Tarcal szervezett falunapokat, de feltehetően másutt is voltak ilyen rendezvények. Bénye esetében azonban ezektől eltért a koncepció.

Mielőtt az esemény részletes értékelésére rátérnék, szükséges felvázolni azt a közeget, amelyben Hegyalja hasonló rendezvényei zajlanak. Hiába néz ki a borvidék természeti adottságai alapján majdnem olyan jól mint Toszkána, ha a humán adottságok teljesen mások. Alapprobléma, hogy vállalkozókedv és tőkehiány miatt a világ leghíresebb édes borát előállító borvidék nem tud felvonultatni olyan gasztronómiai különlegességeket, ami a borok mellé letehető az asztalra. Zemplén vargányagombáit repülőgépen viszik Olaszországba, az állattartás szinte megszűnt, a jelenlegi titkosszolgálatokat felügyelő miniszter Ficsor Ádám szüleinek érdekeltségébe tartozó Napkorona-birtok mangalicacsordáira sem építettek rá turisztikai látványosságot. A helyi kiváló gyümölcsökből senki sem készít piacra lekvárokat vagy szörpöket, a vendéglőkben alig találhatóak helyi fogások. Pedig volna mit bemutatni. A kiváló alapanyagok mellett a magyar, sváb és a szlovák konyha is izgalmas, a lapcsánkától a gerslivel töltött paprikán át a svábszalonnáig sok finomság készül Hegyalján, amit azonban csak a helyiek ismernek. A helyszínen elképesztően ízletes szilva, szeder és bodza terem (és még sok minden más is). Miközben a falvakban óriási a munkanélküliség, a gyümölcs jelentős része elrothad a fák alatt, mert nincs felvásárló és nincs senki, akinek volna tőkéje a helyben feldolgozáshoz. Erdőbénye ugyan a jobb településekhez tartozik, de itt is rengeteg az omladozó, eladó ingatlan, a falu lakosságának zöme a létminimum szintjén nyomorog.

Tokaj-Hegyalja települései közül csak kevés van, ahol a borászatok képesek voltak közös fellépésre. Eddig egyedül Mádon szerveződött össze az a kritikus tömeg, ami elég volt egy közös bemutatkozáshoz és a közös stílus bemutatásához. Tállyán, Tarcalon, Tolcsván, Bodrogkeresztúrban és Olaszliszkán a termelők csak egymás mellett élnek. Egy részük csak kannás bort értékesít, sokan öreg, rossz hordókat használnak, azt viszont mértéktelenül. Édes boraik cukortartalma és évjáratazonossága sok kérdést felvet. Ebből adódóan hatalmas érdekellentét feszül köztük és azok között, akik boraikban a szőlő és a terroir jellegzetességeit kívánják megmutatni. Utóbbiakból eddig csak Mádon gyűltek össze annyian, hogy talán már számszerű többséget alkotnak.

Annál nagyobb örömmel fogadtam tehát a hírt, hogy Erdőbényén is a helyiek által alakított program készül – Hegyalja kapcsán sajnos korántsem az összefogás az, ami jellemzi a térségben érdekelteket, lásd például Alkonyi László megosztó tevékenységét vagy a „hagyományos” és a „reduktív” iskola közti torzsalkodásokat illetve az Országos Borminősítő Intézet sorozatos kicseszéseit a termelőkkel. Ráadásul Erdőbénye esetében a „helyiek” jelentős része valójában nem helyi, hanem csak „bebíró”, azaz Budapestről szalajtott, kész csoda tehát, hogy közös hangot találtak a tősgyökeresekkel. Még jobban örültem annak, hogy a kínált programok annak a célközönségnek szóltak, akinek a tokajit igazából el lehet adni: a családos, gyermekkel és egzisztenciával rendelkező városi középosztálynak. A legjobban pedig az tetszett, hogy mindehhez gasztronómiai körítés is társul.

Várakozásaimban nem csalódtam. Sőt. A falu délutánra megtelt, úgy hogy a II. Világháború óta itt ennyi embert nem láttak. A helyszínek mindegyikén kellemes házibuli kerekedett - volt „bor, mámor, Bénye”. Senkit sem zavart a sok kisgyermek vagy síró csecsemő, a felszabadult apukák és anyukák vidámmá tették a napot. Este a Specko Jedno koncerten Rutkai Borival együtt tombolt még a Disznókő igazgatója is. Szép volt, hogy a szervezők nem törekedtek kizárólagosságra: a hagyományosnak gondolt öreg fahordós borok mellett a dűlő- és évjáratspecifikus új stílusú pincészetek is bemutatkoztak. Meglepetés volt az Ábrahám pincészet, ahol 750 forintért kellemes száraz Furmintot adtak (az ár egy palackra vonatkozik). Homonna Attila, Karádi és Berger valamint a Béres borait számosan elemezték már. Elég itt annyi, hogy mindegyikük egységes, elejétől végéig átgondolt sorozatot tett le az asztalra. A Karádi és Berger pincészet ráadásul rendkívül koncentrált, gyönyörű édes borokat is bemutatott (korábban csak száraz bort árultak). Jó volt inni a Vissy pincészet száraz Furmintját is. Az Olze-Vin borai helyett inkább a kóstolóhelyiséget jellemzem: műanyag lambériával burkolt boltíves pince, linóleumos padlóval… Maga az eleven Kádár-korszak. Érdekes és ezzel gyökeresen ellentétes színfolt volt a H. Bardon borászat, melynek tulajdonosa nem más, mint az MDF-lehallgatási ügy kapcsán ismert Tombor András, aki borai mellett két képzőművész testvére gyönyörű ikonjait és vicces grafikáit is közzétette bényei házukban. Kezdeti lépései is ígéretesek, de legjobb borai még pincében vannak és csak jövőre lesznek kaphatóak. Karádi Szilvia és Berger Zsolt az egy hónappal korábban is használhatatlan romnak tűnő vincellérházból fantasztikus hangulatú, barátságos romkocsmát varázsolt.  Talán éppen a kiváló bor és a fantáziadús, de egyszerű fogások szerencsés találkozása miatt is volt itt az egyik leghangulatosabb buli szombat este. Lehman Pascal, az Ős Kaján étterem vezetője ismét bebizonyította, hogy francia létére talán ő ápolja leginkább a tokaj-hegyaljai gasztronómiai hagyományokat. A helyi alapanyagokból készített ételek iránti elkötelezettsége több mint tiszteletreméltó. Mi magyarok köszönettel tartozunk neki, azért, amit étteremtulajdonosként a vidékért tesz.

A nap leghitelesebb pontja számomra mégis a Kerékgyártó-pincészetnél volt. A falu egy inkább csapás jellegű „utcájában” a ház mellé kirakott csikótűzhely platniján falusi viseletbe öltözött nagymamák három féle krumplis lángost sütöttek, darabját száz forintért (!), mellette csinos lányok kínáltak szőlőt és mutatták az utat a konyhakerten át a pince felé, ami előtt egy már évtizedek óta forgalomból kivont Barkas váza állt. Őszinte leszek: a pincében bemutatott borok a hagyományos, pénztelenség miatt kényszerek sorozatát bevállaló borászra utaltak. Az egyszerű és tisztességes hegyaljai termelőre, akinek még arra sincsen pénze, hogy előre palackba töltse termékét. Mindezt azonban felülírta a fiatal és idős családtagok lelkesedése és őszinte vendégszeretetük. Náluk lehetett megtalálni a leginkább házias fogadtatást.

A borokhoz és a helybéliek igyekezetéhez képest kissé vegyesen sikeredett a program gasztronómiai része. Az ÁNTSZ kukacoskodása és szervezési okok miatt a beharangozott helyben sütés-főzés elmaradt, ehelyett szinte mindent catering cég szállított Budapestről Bényére. Az adagokat helyenként igen borsos áron kínálták. Ezzel szemben a Vissy pincészet ingyen adta saját helyi, friss ribizli, málna és meggy szörpjeit. Sajnos alig lehetett helyi csemegéket találni, volt ugyan néhány svábszalonnás katona ízletes paradicsommal és uborkával, és a Ligeti-juhászat sajtjait is meg lehetett egy darabig kóstolni, de minden túl hamar elfogyott. Összegezve: aki Bényére jött, remek kezdeményezéssel, sok lelkesedéssel találkozhatott. A szervezők felismerték, hogy a tokaijval együtt életérzést is kell adniuk. Azt az életérzést, amit Tokaj-Hegyalja szerelmesi már régen ismernek, bár tudják, hogy a környék iránt érzett szeretetük néha elfogulttá teszi őket. A bényei fesztivál ehhez adott hatalmas segítséget. Elindult valami, amitől Hegyalja talán olyan lehet egyszer, mint amilyennek látni szeretnénk.

Remélem, hogy az ehhez tartozó gasztronómiai kereteket jövőre még jobban kidolgozzák. Még inkább remélem, hogy a szorgalmas bényeiek is felismerik: érdemes kinyitniuk kamráikat és portáikat a pesti turisták előtt.