Mikoron tavaly tavasszal merengtem egyet az erdőbényei és dörgicsei Vivamus pincészet merlot-ja felett, a kommentözönből valahogy az a kép jött le, hogy ez a pincészet ugyan nagy is meg hipermarkecos is, de azért alapvetően helyükön vannak a borai. Főleg amennyiért. Így hát nem kockáztattam sokat, mikor elfogadtam a családtagom által kezembe nyomott flaskát, melyet bevallása szerint ő is kapott, de mivel nem az a kimondott szárazfehér-rajongó, inkább rám testálna. Főleg hogy már első ránézésre is egy érdekes borba botlottunk.

A történethez hozzátarozik, hogy én meg nem vagyok az a szárazszamorodni-rajongó. Mióta közszolgálatilag lekutyáztunk e borféleségből egy komplett kóstolósornyit, nálam egyedül a Béres pincészet 2003-asa volt képes átütni a tamáskodás falát. A Vivamusnál az első jó pont egyébként épp ez: szintúgy a festői Erdőbényén székel a székelnivaló. Ezzel viszont a pofára adott pirospontok sora megszakad, mert jobban megvizsgálva a palackot számos érdekességbe botlik az ember szomjas fia, melyek jóval több okot adnak a fejvakarásra, mint az önelégült mosolygásra.

Mostan súlyos kénszintekről álmodom...

A bor 1995-ös, tehát - mondhatni - épp serdülőkorba lép. Ehhez képest viszont olyan világos színű, hogy ha valaki hamvas, 2008-as hárslevelűként próbálná rám sózni, boldogan omolnék a karjaiba. Tovább árnyalja a képet, hogy a boron büszkén feszít a 2006-os Tokaji Borvidék Borversenyének nagy aranyérme, miközben a kapszula alatti nemzetiszín pántlikán (úgy is, mint ellenőrző jegy) 2009-es dátum olvasható, az OBI engedély pedig 2005-ös keltű. A palackozás időpontjára utaló L-számot nem találok. Így mindösszesen két dologban lehetek biztos: ez a bor valószínűleg 2005 után került flaskába, és 2006-ban páran nagyon szerették.

Bontás után diszkrét botrytis-illat szállingózik a palackból. Kitöltöm, pár percre félretolom. Egy serdülő hölgynek már szüksége lehet némi fűzőlazításra, mielőtt ez ember ráront. Pár perc múltán beleszippantok: botrytisaromát érzek. Ezzel rendben vagyunk, egy száraz szamorodni nem is igazán száraz szamorodni a szürkepenész nélkül, de mi van még? Botrytis. És még botrytis. Rengeteg botrytis és semmi más. Hiába forgatom, söndörgetem, szimatolom minden irányból, keresem kétségbeesve a gyümölcsöt. A botrytis a jelek szerint fejébe vette, hogy rabigába dönti a bort, és úgy tűnik, ez a próbálkozás sikerült is. Fajtajelleges szamorodni - mondanák rá a kerház-aszúkon szocializálódott ítészek, komoly bólogatások közepette, kezdem sejteni, minek köszönhető az a nagy arany. Nagy kár, hogy én inkább gyümölcs- és savfetisiszta vagyok, így nálam gyakorlatilag teljesen kiüresedettnek, a túlpörgött botrytis által elnyomottnak és diszharmoniuksnak tűnik ez az illat. Összeszedem minden bátorságom és belekóstolok.

Nos, a savai legalább megmaradtak. Más nem. Az acidok ízben is csak a szürkepenészt tartják egyenesben, a korty vékonyka és semmitmondó, komplexitásnak vagy hasonlónak nyomát se lelni. Lenyelve olyan gyorsan tűnik el, hogy még szinte a garatban van, de már a feledés homálya borítja. Talán valaha lehetett beltartalma, de mára csak a savanyú, botrytises vallomás maradt: elhull a virág, eliramlik az élet. A savainak köszönhetően épphogy csak, de eléri a 3, azaz három pontot, sok örömet viszont nem szerez. Sokat kell még tanulnom.