Nálunk a földrajzi távolság miatt a karácsony szinte kizárólag a szülők térfelén zajlik. Szerencsémre érdeklődő borisszák, és méltányolják a jót. Amióta én elborosodtam, azóta az ajándékok zöme boros tasakban közlekedik oda-vissza, és az ünneplés fontos pillanata a dugóhúzás. A megfizethető és így ajándékként szóba jöhető borok mellett persze minden évben kóstolok olyat is, aminél eszembe jut, hogy ebből ők sajnos kimaradtak. Most sikerült valamennyit törlesztenem az adósságból. A karácsonyi borlapra föltettem egy palack 2003-as Malatinszky Kúria Cabernet Franc-t, amit még Műtannin szaktárstól kaptam, és a megfelelő pillanatra tartogattam. Hálás volt a közönség.

Mindig is szerettem, és mindig is azt gondoltam, hogy a Villányt élből elutasítók szívét is képes volna meglágyítani. Hat éves érett, felnőtt borként hozta mindazt, amit vártam: gazdag volt és mély, ugyanakkor letisztult, arányos, és jól iható. 8 pont és összcsaládi kalaplengetés. A 24-i vacsorát egy 2003-as Vylyan Cabernet Franc kísérte. Ismét igazolva láttam, hogy a 2003-as Syrah és a 2004-es Pinot Noir mellett ez a pincészet történetének legfontosabb modernkori klasszikusa. Illatában konyakmeggy, fekete szeder, füge és dohány. Kóstolva cseresznyés-meggyes, jó savakkal, közepes testtel. Mivel a párjának szánt 2003-as Merlot-n az újraerjedés jelei mutatkoztak, így a CF-ból egy második palack is előkerült, és szintén erős hétpontos formát futott. Az ünnepi asztalnál úgy tűnt, hogy a hajdani harapós tanninok mára integrálódtak. Annak idején 3000 forint körüli áron lehetett kapni, ma kétszer ennyiért is jó vételnek tűnne. A Malatinszky CF árnyékából két szupertoszkán próbált kitörni, változó sikerrel. A 2004-es Máté Mantus most izgága, savhangsúlyos bornak hatott, amely sem mélységben, sem egyensúlyban, sem érettségben nem vehette fel a versenyt a Malatinszkyvel, pedig szakállas kedvenc (6 pont). A 2001-es Col d’Orcia Olmaia (100 százalék cabernet sauvignon) a Malatinszkyhez hasonló erényeket ígért, de csak ígért, mert még nyolcévesen is kamasznak bizonyult, a muníció megvan, de hiányzott belőle a letisztultság, a harmónia – a bontás másnapjára összekapta magát, ám ezúttal nem emelkedett 7 pont fölé.

A két ünnep között három édesborral óvtuk magunkat a kihűléstől. Az Oremus 2002-es 3 puttonyos Aszúja hozta a jó tokaji édes átlagot, de egy hajszállal sem többet. Erősen botritiszes jegyek uralják, és inkább tisztes iparos munka, mint egyedi élmény. Ötezer forint fölötti árával nem versenyképes – nálam legalábbis – a Tokaj Nobilis, Németh Attila vagy Demeter Zoltán késői szüreteivel. Demeter Zoltán 2008-as Főbora a bontás estéjén káprázatos formát mutatott: hihetetlenül koncentrált, árnyalatokban gazdag, izgalommal, titkokkal teli überszamorodninak tűnt. Sajnos másnapra a 9 pont közeléből a 7 közepébe esett. Az első napi sziporkázó gazdagság és megkapó szépség után egy sokkal prózaibb egyensúlyi állapotnál horgonyzott le. Ezzel szemben a 2008-as Anett Sárgamuskotály ismét bebizonyította számomra, hogy ez a fajta Tokaj nagy erőssége lehetne. Azt hiszem, hogy életemben egyetlen tízpontos fehéret kóstoltam, a 2005-ös Alana Sárgamuskotályt, ami a Németh Attila által irányított tokaji birtok első évjáratának remekműve (sajnos nincsenek róla megfelelő mélységű kóstolási jegyzeteim). Az „Anett” valami hasonlót tud: bármely oldalról nézve közel tökéletes. A Főbor eleinte komplexebbnek és mélyebbnek tűnt, de az Anett három napon át rendületlenül őrzött egyívű szépsége és nemes tisztasága mindenkit levett a lábáról. 9 pont.

Az év utolsó napján aztán elszabadult az alkoholista mennyország. Házigazdánk – The Man With the Double Wine Fridge - ránk borította a bőségszarut. Igaz, hogy ragaszkodott a vakkóstoláshoz, de minden elkövetett, hogy ez édes teher legyen. Belövőként két fehér hollót kóstoltunk, egyet Piemontból, egyet Dél-Rhôneiából. A Cerreto Blange Langhe Arneis 2008 egy Hilltop-szerű korrekt technológiai bor, talán kultúráltabb savakkal, mint a magyar ipari átlag, de az enyhén pezsgő, tuttifruttis, könnyen csúszó, egynyári szabványon soha túl nem lendül (5-6 pont). A Domaine Cote de l’Ange fehér Chateauneuf du Pape-ja a legendás 2007-es évjáratból származott. Nem igazán mélyültünk el benne, de úgy tűnt, hogy egy hibátlanul elkészített, trópusi gyümölcsös, ránctalan, szeplőtlen, klasszikus szépség, amiből egyedül az izgalom hiányzik. Nálam valahol a 7 pont környékén állna meg.

A vakszakasz első köre félvak volt, annyit tudtunk, hogy három pinot-t kóstolunk. Az Orsolya 2007-ese volt az első, és mint utólag kiderült, följebb már nem is léptünk. Tökéletes megtestesítője a magyar pinot-képnek: halvány színű, derűs, könnyed, zamatos, harmonikus, finoman tanninos. Díszítőjegyeiben az Egerben megszokott epres-szamócás, gombás, szénás vonalon mozog. Erősen etalongyanús, én mindenesetre nem tudom a következő pinot-tesztünket nélküle elképzelni. 7-8 pont. (A harmadik napon visszakóstolva is tartotta a formáját, ami az Orsolya-borok esetében mindenképpen örömhír). A hiperritka 2005-ös Ráspi pinot-hoz korábban is volt szerencsém, akkor még ennyire sem tetszett. Illatában káposzta, katicabogár, rothadó avar, konyakmeggy és ánizs, kóstolva pokróc savak, sorjás élek, savanyúság, a végén matt tannin és keserűség. Mintha egyetlen küldetése az Orsolya erényeinek kiemelése lett volna. Talán 4 pont. Gróf Buttler 2006-os pinot-ját egészen fiatalon kóstolva új csúcsnak gondoltam. Most is tetszett, de azért csúcsot már nem kiáltanék. Sarkosabb, élesebb, komorabb, mint az Orsolya, ez utóbbi könnyedsége, meghittsége hiányzik belőle. Színre viszonylag sötét, opálos. Illatában gyógypemetefű cukorka és szamóca. A korty rendben, de a lecsengésben föltámadnak a savak, és enyhén szárít a tannin. 7 pont környéke, és már nem remélem, hogy fölérhet a 2004-es Buttlerhez. (folyt. köv.)

[A vérgiccset innen metszettem: http://www.byerschoice.com.]