Éppen csak barangoltam a neten, próbáltam ledolgozni a kínzó lemaradást - öntudatlanul is vágytam tanulni a gránitot, meg minden - mikor örömmel láttam, sikerült betölteni a piaci űrt: van már 50 euró feletti magyar portugieser, pinceáron. Szívdobogva kerestem saját palackjaimat, melyeket tavaly vettem bőven négyezer alatt, gondoltam, magával a borral ünnepelem önnön gyarapodását, ezt a kivételes hozamot.

Máskor a tőzsdén érhetne inkább hasonló szerencse. A palackokból ugyanis dőlt a méz és a negró, gyönyörűen. No, az nem terroirjegy, nem a riolittufa egyfajta finom kifejeződése, sokkal inkább azt jelzi, hogy féltve őrzött borkincsünk rommá oxidált.

Ha őszinte akarok lenni, mindez inkább az én hibám, mint a boroké. A két Buttler 2006-os portugiesert ugyanis bő egy éve a szobámban tartottam, van ugyan borhűtőm, de oda csak az értékesebb borok férnek, a többit a lakás (sokszor és sokféleképpen bemért) leghűvösebb pontjain fektetem. Lehet még közlekedni a szobámban, de kell hozzá némi ügyesség.
Abban szinte biztos vagyok, hogy megfelelően tárolva ez a bor még élne, arra is tisztán emlékszem, hogy egészen tetszett, mikor régebben kóstoltam. Az pedig talán csak egyéni bolondériám, hogy ennyit egy 2006-os, 50 eurós vörösbornak simán ki kell bírnia, ahogyan ez rendre be is igazolódik külföldi borok esetén. Elég annyit mondanom, egyetlen 20 euró feletti fiatal francia, olasz vagy spanyol vörösboromnál sem fordult elő még hasonló.

Akárhogy is van, a félelem miatt, hogy a szobahőmérsékleten heverő készletem egy része haldoklik, azonnali fogyasztásba kezdtünk. Az eredeti terv szerint hat szobaérlelt bort versenyeztettünk volna hármas csoportokban, azonban úgy alakult, hogy 1-1 kettes párbajjal foglaltuk keretbe a kóstolót – részint a közelmúlt eseményeinek köszönhetően, részint pedig, mert jólesett.

Urbán vs Lőcse

Első körben engedtünk az aktualitásoknak, és összekóstoltuk a 2006-os Szepsy Urbánt azzal a 2007-es Lőcse furminttal, melyet sportnyelven szólva Neil Martin alaposan megpontozott. A párosítás pikantériáját csak később vettem észre: a kritikus az Urbánt is értékelte, méghozzá mindössze 85 pontra a Lőcse 93-ával szemben. Nálunk is többféleképpen szerepelt már, jelen állapotában palack írta le, éppen két napja, és csak egyetérteni tudok. Meglepően érett illat trópusi gyümölcsökkel, mandarinnal, sült almával, sőt kevés petrolossággal. Kóstolva ízgazdag és végtelenül harmonikus, lendületes, de kerek savakkal, alig érezhető alkohollal, összecsiszolódott alkotóelemekkel. Olyan, mintha a csúcson lenne, de az üveg alján még két nap múlva is élt, erős 7 pont, minimum. Béresék dűlőszelektált furmintja intenzív fás, virágos jegyekkel nyitott orrban, ez később mézzel, citromfűvel egészült ki, kedvesen. Szájban kifejezetten koncentrált, vastag, de kissé darabos – az alkohol is kilóg, a fa is visz bele némi durvaságot. Az persze nem kérdés, hogy 2000 alatt óriási vétel, de ha valakinek kedve támadna megajándékozni valamelyik furminttal, inkább a Szepsyt kérném, erobertparker ide vagy oda. 6 és 7 pont között.

2007-es villányi kadarkák

A második csoport borai már közel egy éve 22 fokos lázban égtek, azonban különösebb ápolás nélkül is túlélték a megpróbáltatásokat. A 2007-es Malatinszky Le Sommelier azért már gránát színnel fogadott, de nem tűnt sem öregnek, sem oxidáltnak, csak végtelenül egyszerűnek. Málnás–málnacukros illat, puncsos édességgel súlyosbítva, szájban fehérboros struktúrával és aromákkal Mondhatnám, hogy elegáns, de inkább híg. Gyenge 4 pont. A hiányzó koncentrációt a Sauskától azonnal megkaptuk, a kadarkát annál kevésbé. Édesen gyümölcsös, kávés, nápolyis. Ragadós és direkt. A korty fás, édes és nagyon alkoholos, ugyanakkor sűrű és hosszú. Gyerekkoromban ilyesminek képzeltem a gumibogyószörpöt. Akkor még kevesebb alkohollal. Volt, aki vakon syrah-nak tippelte. 5 pont. A szörptől, kávétól és alkoholtól nem tudott elszakadni a Günzer Ördögárok sem teljesen. Az erőteljes hordófűszerek és az egészen szokatlan ribizliszörpös-mentolos aromák mellett a szép, élénk savak sem tudták borszerűvé tenni nekem a kortyot, pedig ebben a mennyiségileg kevés, de annál alattomosabban szárító tanninok is próbáltak segítségükre sietni. Egyszerre savanyú és lekváros. Nem mondom, hogy nem finom, de egészen valószínűtlen teremtés, 5 pont. 

2004-es villányi küvék

A következő hármas tagjai nemcsak idősebbek, de már közel két éve funkcionáltak szobadíszként, és mivel az évjárat sem túl fényes, értük aggódtam igazán. Ennek megfelelően a Tiffán Carissimae épphogy, de már túljutott a csúcsán. Orrban koros, a csokoládé mellett ragasztó és babérlevél, gyümölcs már sehol. Néha sajnos villan a zöldpaprika is. A korty savalapú, a többi összetevő már kopott valamennyit, bár a tanninok még így is húznak a végén. Vannak még értékei, de ez így már inkább 5 pont, mint 6. Sokkal jobban bírta szobafogságot Ifj. Gere Attila Finesse Cuvée-je. Klasszikus bordói házasítás 44% merlot-val, a Kopárral ellentétben tisztán a Kopárról. Nemes, összetett illat: bőrös animalitás, avar, eszpresszó, rumos dió. Kóstolva nagy testű, arányos bor, jó savakkal, érezhető sóssággal, hosszú utóízzel. A tannin lehetne valamivel finomabb, de hirtelen nem is tudom, ittam-e már jobb 2004-es hazai vöröset. Talán eléri a 8 pontot is. A 2004-es Kopáromat érlelhettem volna akárhol, dugósnak bizonyult ugyanis, így a nagy összevetés elmaradt. A nagyokkal ellentétben sajnos nem tudok a TCA mögé kóstolni, de úgy sejtem, a Finesse-szel nem tudta volna felvenni a versenyt.

Észak vs Dél

Ráadásképp megnéztünk még két tételt a hűtőből is, persze csak tudományos összehasonlítás végett. A választás a Rhone-völgyére esett; északot pedig Guigalék képviselték, egészen pontosan a birtok kastélyáról elnevezett Cote-Rotie 2005-ös évjárata. A Chateau d’Ampuis afféle lépcső, belépőbor a Guigal-szortiment felsőházába; a sima Cote-Rotie felett, de a legendás dűlőszelektáltak alatt helyezkedik el valahol. 7 dűlő termése, a syrah-n kívül 7% viognier-t is tartalmaz, a kritikusok pedig szerették az évjáratot, a WS 94, Parker 94-96 pontot vágott hozzá. Tudja, amit csak a legjobb északi borok tudnak: tökéletesen beérett, nincs benne semmi bizonytalanság, nem billen meg egy pillanatra sem, mégis hűvös, elegáns, izgalmas. Füstölt hús, égett gumi, szegfűszeges-borsos fűszeresség, mentolos frissesség. Kóstolva izmos, erőteljes bor, közepesnél nagyobb testtel, perfekt struktúrával, még fiatal, de jó tanninokkal, végig egyfajta különleges mentolos-borsos csípősséggel a kortyban. Sokkal jobb, mint az egyébként drágább 2002-es La Landonne, amit nemrég sikerült megkóstolnom. Persze a maga 80 eurójával ez sem olcsó. Nyolcas.
Hiába választottunk délről is neves ellenfelet, hiába tartják a Domaine du Vieux Télégraphe-t igaz ár-érték menőnek, Châteauneuf-du-Pape most labdába sem rúgott Cote-Rotie mellett. Igaz, a 2000-es La Crau (a birtok csúcsültetvénye) pontjai is jóval szerényebbek (WS85, RP91), ára is mérsékeltebb. Felismerhető grenache-os gyümölcsösség, főtt eperrel, konyakmeggyel, tisztán és intenzíven. Kóstolva is ezeket kapjuk, remek arányokkal, tulajdonképpen hibátlanul. De nincs mélység, nincs komplexitás, nincsenek váratlan húzások. Főtt eper van. Az meg 45 euróért kevés. Erős 6 pont.