Mór talán a legpechesebb magyar miniborvidék: a rendszerváltás óta sem tudta visszaküzdeni magát a piacra, nem voltak korai sztárborászai, akár közepesen ismert pincéi. Pedig van egy sztárfajtája, leírni is félek: hungarikuma: az ezerjó.
Az egykori állami gazdaság romjain nem alakultak szorgos és minőségre törekvő családi borászatok, egyedül Bozókyék küzdöttek, de boraikkal alig lehet találkozni, jóformán csak az évi rendes Borkalauzból értesült az ember: még Móron is készül egy-két bor. E cikkben bemutatni nem tudjuk, nem is akarjuk, micsoda méretes tehetségtelenség, ostobaság, szűklátókörűség okozta, hogy annak idején idősb Kamocsay Ákost, az állami gazdaság egykori borászát is elhajtották Mórról, amikor egy modern nagypincészet tervével kopogtatott. Odébb állt Neszmélyre, lett Hilltop.
Már úgy tűnt, hogy Mór nevét csak a magyar történelem egyik legvéresebb bűncselekményéről ismerik majd a következő generációk, amikor - az utóbbi egy-két évben - váratlanul mégis megindult valami mozgolódás borfronton: ifjabb Kamocsay leszakadva a hilltopos családról, a Maurussal, és Miklós Csabi (helyesen: miklóscsabi) pedig összekapaszkodva a családdal alapított országos hírnévre törekvő borászatot Móron.
A Maurus egyelőre felvásárolt szőlőből dolgozik, Miklós Csabiék pedig 3,5 hektárjukat bővítgetik, de nem akarnak hat fölé menni, kicsiben szeretnének minőséget termelni.
Miklóscsabi már ott feszít a jobb borkereskedésekben; egyedi címkedizájnjaival, a posztmodern svéd gyerekversek eredeti együgyűségét idéző borneveivel és címkeszövegeivel tűnt fel a polcokon. Csak ezerjóból készít vagy hat félét. Most hármat kóstolunk.
Moorer Ezerjó 2008
Nem illatvitéz, dehát egy ezerjó miért lenne az? Fajtajelleg, majd megszokjuk. Friss füvet, kovás ásványosságot mutat halványan.
Direkt, egyenes, savas bor. Citromos lendülettel nyargal a korty, nem játszik, nem kecmecel gyümölcsösséggel, mindenféle csábító trükkökkel, dekadenciákkal. Megy előre, egyenesen. Kis petrolosság tűnik még föl, katonásan jó arányok. Nem könnyed, nem laza. Van teste, van magassága. A vége matt, mint a hárslevelűé, egy pillanatra tapad a szájpadláson. Kicsit melegedve, szellőzve enged valamit a szigorúságából, illatban és ízben is mézesebbé, virágosabbá válik. Jó bor. 4 pont.
Csakazízéér Ezerjó 2008
Illatban érettebbnek, gazdagabbnak tűnik, mint a Moorer. A hordó is feltűnik az illatjegyek között. Egyébként: mézek és virágok, kevés szalma, lehetnyi pörkölés, füst (íme az újhordós jegyek). De ez sem az a felrobbantott Marionnaud-lerakat.
Savai talán szelídebbek, de itt is megvan a direkt citromosság. Elöl hegyesebb, középen szelidül, hordós-teltté válik, utóíz újra a citromosat hozza. Testesebb, krémesebb, szélesebb, mint a Moorer. Nem játszik be nagy teret, de élvezetes. A hársas mattság itt is érezhető, de messze nem annyira erős, mint a Mooreré. 5 pont.
Csoda Ezerjó 2008 (félszáraz)
Mostanra már vagyunk annyira rutinosak ezerjóban, hogy ne várjunk nagy illatot. Hát nem is kapunk. Még hordósabb jegyek, méz, mezei virágok. De az utóbbiakhoz már meg kell erőltetni az orrfantáziámat.
Testes és savas, a maradékcukor persze nagyon szépen kerekít. Régi vita ez: mit szóljunk az ilyen maradékcukrokhoz? Hogy olcsó trükk-e, borbutítás vagy teljesen legitim és néha szükséges díszítő eszköz? Általában a csontszárazak mellett vagyunk, szebb és gazdagabb aromákat tudunk fölfedezni, ha semmit nem takar cukor. Eddig az elmélet, az ideológia. Gyakorlatban meg az a helyzet, hogy ennek az ezerjónak a maradékcukor nem hogy jól áll, de elképesztően gazdagítja, sokkal élvezetesebbé teszi.
Még több hordó, még több méz, még több virág, mint az előzőben. 6 pont, és erős best buy-gyanú.
Utolsó kommentek