Nemrég jelentős kommentviharokat okozott Alföldi Merlot kolléga Takács Lajos-posztja, amelyben kilenc ponttal a legjobb magyar száraz fehérnek minősítette a Hollóvár somlai furmintját. Kilencpontos bor háromezerért? Több se kelletett: már tárcsáztam is délszláv népfelkelő származású bordíleremet, és este a szokott helyen, a benzinkútnál konspiratíve átemeltem a kocsiba egy karton Takács Lajost, hárslevelűt, juhfarkat és furmintot, olaszrizling sajnos már nem volt készleten.
Ingujj fölgyűr, no, megnézem én magamnak azt a kilenc pontot: tényleg Takács lesz Somló Szepsyje? (Ezt a kérdés sajnos egy másik, jóval lehangolóbb értelmezési tartományon is érvényes: ahogy Szepsy István szinte az éhezésig jutott a kilencvenes évek elején, úgy Takács Lajos pincészete sem áll túl jól anyagilag, és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő mester azt fontolgatja, hogy felhagy a borászkodással Somlón.)
A furmintokat a végére hagytam, gondoltam bemelegítek a hárssal meg a juhfarkkal a nagy kilencpontosra.
Hollóvár Somlói Hárslevelű 2008
Régen ittam már Hollóvár-bort, de már illatra régi ismerősnek tűnt, annyira határozott, szinte összetéveszthetetlen karakter. Eleinte a virágos, kovás, urinális vadság, aztán később előrébb nyomul az alkohol, pörköléses, fás illatok, kellemes zöldalma.
Hárslevelűs savhiány, persze csak somlai és Takács-mércével, szóval savakban nincs az a nagy vibrálás, de ezt a fajtát nem ezért szeretjük, ugye. Ízképről meglepő dolgokat nem tudok mondani, elsorolhatnám a mézes-virágos hársközhelyeket, de ezeket szálkássá teszi a Hollóvár-boroknál megszokott határozott ásványosság (kova, puskapor). A korty második felében hangsúlyos a fa, telt, matt fanyarság, ami nem csak a korty végét uralja, de már középtájtól ott van.
Az biztos, hogy nem jól fésült, jól nevelt bor. Rusztikus, szőrös, itt-ott karcos, de ettől még nem diszharmonikus, jól áll neki ez a metálos somlaiság. Élvezetes, mozgalmas. Az országos hársmezőny szűk élcsoportjában. Hat pont.
Hollóvár Nagy-Somlói Juhfark 2008
Úgy tudjuk, Takács Lajos nem rajong a juhfarkért. Mi sem. Juj, szörnyű ilyesmit mondani egy remek hungarikóriumról, kész hazaárulás, dehát miért lenne valami jó csupán attól, hogy fajmagyar? Vicces nézni, amikor tépik egymást a derék hagyományőrző, mindenféle kalandárium-okosságokkal (nászéjszakák bora, mi?) fölszerelt szupermarketisták, hogy 900-1000-ért valami büntetően szar juhfarkat halásszanak le a polcról az egész iható rizlingek, furmintok, hárslevelűk elől, mert a juhfark az nagy faszaság, azt szeretni köll, az férfias, sok benne a sav, és ha össze is húzza az arcot, hát tökös és magyar.
Igazán lelkesítő juhfarkat eddig egyetlen egyet ittam, Bott Frigyes álneves Vinculumját, de a rajnaija neki is szebb. (A sokat dicsért apátságihoz mostanában nem volt szerencsém.) Szóval a juhfark nem tud semmi olyasmit, amit az olasz, a rajnai, a furmint ne tudna, sőt, érezhetően kevesebbet tud. Nem feltétlenül baj, van még több ilyen fajtánk is, az ezerjó sem fogja kiütni a chardonnayt, nem lehet minden fajta legjobb, nyilván. Tehát a juhfark ettől még nem alávaló és elfelejtendő, de a kultuszstátusz sem tűnik indokoltnak. A piacon hozzáférhető borok alapján biztosan nem. Juhfarkat aligha választanék Magyarország top 50 fehérbora közé.
Somlón persze kötelező kör. Ha már ilyen jól bevezetett márka, ki kell használni.
Takács Lajos juhfarkja sem változtatott a fenti meggyőződésemen. Megrázóan urinális illattal kezdett, ammónia, kén meg minden. Büdös, büdös, büdös. Kicsit később puskaporos-zöldséges keverccsé szelidül, hát az sem egy álomillat éppen, de folyton változik, mozog, még később édeskés, kellemesen baracklekváros lesz, karamell is jelentkezik, néhány óra múlva már teljesen oké. Elképesztő pályát ír le. Vastag, széles korty, de a várt savattak helyett kicsit fáradt petrolosság, bágyadtság, túlérettség dominál. Krétapor, sok kesernye. Túl sok. A nagy test kissé puhány, nincsen elég gerinc, tartás, izgalom. Érezni az egyediséget, a nagyság óhajtását, de valami nem jöhetett össze. Nem rossz a bor, nem hibás, meg lehet innni, de híján van az olyan tulajdonságoknak, amelyek őt naggyá vagy akár ígéretessé tehetnék. Ez még csak az ígéret ígerete.
Három és hat pont között járt-kelt, elképesztő változásokon ment keresztül. Négyre lőném be az átlagot.
Hollóvár Nagy-Somlói Furmint 2008
A várva várt pillanat. Persze, nagyon nehéz dolga van egy bornak, amikor az ember úgy ül le elé, hogy a nagyot, az egyedit, a tökéletest várja.
(Csak most tűnik föl, hogy a Hollóvár szárnyas H betűje minden idők legjobb borászatlogója. Tökéletes. Ilyen letisztult és erős grafikával csak német autógyárak és militáns szélsőjobboldali mozgalmak szoktak dolgozni.)
Az illat egyedinek egyedi, nagynak nagy, szinte sokkoló, de a mindent elsöprő boregyéniséget nehéz mögésejteni. Urinális, ásványos és végül virágos nagyon vad kavalkád. Inkább zabolázatlan, mint elragadó.
A korty lendülete viszont fantasztikus, tényleg, mint egy jó Roquefort sajt vagy szarvasgomba, annyira karakteresek, erősek, és izgalmasak és egyediek az ízei, annyira együtt kavarog minden: a sárgabarackos gyümölcsédesség, a citrusos savanyúság, az ásványos-sajtos sósság és az a bizonyos ötödik íz, amit a szarvasgomba és a roquefort tud (a nátrium-glutamát). Lecsengésben jelentős tannin (mattság), határozott keserűség mutatkozik, de nem zavaró.
Nagyjából ez az első kóstolt palack leírása. De a szokásoktól eltérően két további palackkal kapcsolatos tapasztalataimról is ideírok egy-két mondatot, mert az a sejtésem, hogy jelentős eltérések lehetnek. A Hollóvár borai egyenként is igen dinamikusnak (lásd a juhfarkat, akár) mutatkoztak, sokat változtak a kóstolás három-négy órája alatt, és a kartonnyi mennyiség elfogyasztása alatt úgy találtam, hogy palackról palackra is mutatkozik különbség. Nehéz ezt megítélni, hiszen a kóstoló is más-más körülmények között találkozik a borral, hol jobb hol gyengébb formában van, hol ráhangoltabb, nyugodtabb, hol kapkodóbb, idegesebb. Mintogy az érzékelés agyi folyamat, ezek a tényezők is erősen befolyásolják az ízérzetet.
A második palack kuszábbnak, durvábbnak tűnt az elsőnél. A húgyos, kovás illat alig kellemesedett, sőt makacsul tartotta magát. Kevésbé mutatkoztak a gyümölcsös jegyek. A vad, rusztikus borban soknak, túl soknak tűnt a keserű, és most még a savak sem voltak annyira játékosak, inkább túlérett jegyeket fedeztem föl.
A harmadik palack a szokásos hugyos kezdés után elindult az érett, telt, letisztult irányba. Kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lett, mint a két előző, de kevesebb lendületet mutatott, mint az első. Valami kis túlérettes fáradtságot, lustaságot itt is éreztem, nem hozta azt a bizonyos vibrálást. A kesernye jelentős. Az biztos, hogy a bor a szokásos fogyasztási hőfoknál melegebben, 16 fok körül mutatott a legtöbbet. Meleg, vöröses karakterű fehérbor ez, a nagy test és a sok tannin is ezt az érezetet erősíti.
Öt és nyolc pont között játszott nekem, szerintem a hét az igazságos pontszám.
Utolsó kommentek