A július-augusztusi La Revue du Vin de France hosszú és igen tartalmas interjút közöl Michel Chasseuil-jel, a világ egyik legszebb pincéjének tulajdonosával. Pincéjében jelenleg mintegy 35 ezer palack pihen, melyek között a világ legszebb tételei közül is felbukkan jónéhány. Az RVF arra volt kíváncsi, mi kell egy ilyen kollekció összeszedéséhez. 
Chasseuil nem önológus. Mint meséli, a bor szeretetét két nagyapjától örökölte, mindkettőnek volt borospincéje. Egyikük sokat utazott, s mindig egy hordó borral tért haza, melyből újévkor ajándékozott egy-egy üveggel a gyerekeinek. Chasseuil 20 éves korában úgy gondolta, neki is kell egy saját pince. A hatvanas évek elején jártunk ekkor, a bor nem volt drága, főként Algériából érkező tételeket vásárolt. A katonai szolgálat során aztán beleszeretett a rumba. Mint meséli, a Martinique-ről sorozott bakák nem tudtak írni-olvasni. Ő írta nekik a leveleket, a tollbamondásért rummal fizettek. A nagy borokkal csak később ismerkedett meg. Sokáig dolgozott a világhírű repülőgép-gyártónál, Dassault-nál. Mirage-okat adott el külföldre. Itt a tárgyalási stratégia része volt, hogy ritka borok mellett beszélgettek a kliensekkel, munkája során Chasseuil így sok nagy bort kóstolhatott meg. A 80-as évektől kezdve aztán komolyabban kezdett a borok gyűjtésével foglalkozni. A borvásárlást befektetésnek tekintette: ekkoriban palackonként 240 frankért (37 euróért) vásárolt négy rekesz ’82-es Petrust, az 1500 frankért beszerzett Cheval Blanc 1945 ára három év alatt megnégyszereződött.
Ráadásul szerencséje is volt, New Yorkban megismerkedett a pomeroli Feytit-Clinet egyik tulajdonosával, akinek ügyintézője, később örököse lett. A birtok természetben fizetett Chasseuil-nek, az előállított borok harmadát kapta. 400 rekeszt évente. Ezeket kezdte el csereberélni, ellátogatott a különböző birtokokra, és mindenhonnan beszerzett két rekesz bort: egyet ivásra, egyet érlelésre. 1999-ig így gyűjtötte a borokat. „Mivel az árak nem voltak túl magasak, minden könnyen ment” – mondja. Az új évezredben azonban az új gazdagok is megjelentek a borpiacon, és az árak elszabadultak. Chasseuil felismerte, hogy a korábban „mellékes nyugdíjnak” szánt befektetés hatalmas hasznot is hozhat. Kezdetben arra számított, a befektetett pénzt megduplázza. Arról álmodni se mert volna, hogy egyes tételek értéke tízszeresére, sőt akár százszorosára nőhet. Például az a négy rekesz Petrus 1982, melyet anno 10 ezer frankért vásárolt, ma 200 ezer eurót ér.
Arra a kérdésre, hogy hogyan szerezte be a ritka tételeket, Chasseuil exfőnökét, Marcel Dassault-t idézi: „Mindig elsőként kell megszerezni a legritkábbat.” Valamint megjegyzi, a beszerzés mindennapos, kemény munka. Nyilvánvaló, hogy a bortermelők szívesebben adnak el ezer üveg bort két exportőrnek, mint hogy leszámlázzanak 30-30 palackot 70 magánszemélynek. Így aztán csak komoly küzdelem árán lehet a termelők ügyféllistáján maradni. Például fontos, hogy a kis évjáratokban is ugyanúgy vásárolni kell, mint a nagyokban: ha kétszer-háromszor nem vásárolunk, legközelebb már nem is hívnak bennünket. A kis évjáratok borait Chasseuil elcserélte, és csak a nagyokat tartotta meg.
Mindez azonban a múlté. Mikor Chasseuil a gyűjtést kezdte, versenyképes fizetéséből két rekesz Petrust vehetett havonta. Ma ugyanennyibből egy üvegre futná. Ugyanakkor nem kell kétségbe esni: maradjunk gyakorlatiasak és kíváncsiak, javasolja Chasseuil. A ritka röviditalok páldául egyértelműen alulárazottak. Vannak XIX. századi konyakok, melyekből 3-400 euróért lehet beszerezni egy üveggel, egy 1900-as rumot 300 euróért lehet megvenni. Ritka, nehezen beszerezhető tételekről van szó, mégsem megy fel az áruk.
Csakhogy ugyanez volt a helyzet nem rég a chartreuse-zel. Az a palack, amelyet húsz éve 300 frankért lehetett megvenni, ma 1500 eurót ér. A calvados előtt valószínűleg ugyanilyen görbe áll. Nem szabad leragadni a bornál, Chasseuil szerint egy pince akkor igazán szép, ha sokszínű: mindig is gyűjtötte a röviditalokat is. Mióta a bor divatba jött, úgysem juthatunk hozzá a legnagyobb tételekhez. Anne-Claude Leflaive például 300 palack Montrachet-t készít évente. A világon meg van 300 ezer milliárdos: ezer milliárdosra jut egy palack bor, nem meglepő, ha elszáll az ára.
Mindezzel együtt nem szabad csak a rossz oldalát látni a folyamatnak. Igaz, a kísértés nagy, hogy ha a kereslet nő, a termelő is növelje néhány százalékkal a kínálatot, még ha a mennyiség növelése szinte mindig minőségi romláshoz vezet is. Innen nézve a pénz megfertőzi a bort. De azt sem szabad elfelejteni, hogy mindaz a minőségi javulás, amelynek ma az egyszerű fogyasztó is haszonélvezője, nem jöhetett volna létre, ha a bor ára nem indul el felfelé.
[Mistinguett]
Utolsó kommentek