Délután háromkor a legendás Vieux Telegraphe helyett a szomszédos és részben rokoni szálakkal kötődő Font de Michelle-be látogattunk (az aktuális Gonnet-k és az aktuális Brunier-k unokatestvérek). A Vieux Telegraphe-ról legalább annyian állították, hogy baráti ajánlás hiányában bevehetetlen, mint amennyien áradoztak a Font de Michelle-nél tapasztalt szívélyes vendéglátásról, így a ritka túzok helyett a szapora verebet választottam. A Font de Michelle a CdP-élboly üldözőbolyába tartozik, egyenletes teljesítménnyel, ritka szakaszgyőzelmekkel, még ritkább bukásokkal. 

A birtokot, a mai formájában Etienne Gonnet alakította ki 1950-ben egy 30 hektáros összefüggő területen, ami bizony ritka ajándék e vidéken. 2002-ben 20 hektár Cotes du Rhone-területtel bővítették, az innen kikerülő borok Font du Vent néven futnak. A CdP-tőkék java a Vieux Telegraphe által híressé tett Crau-dűlőben található. Guillaume Gonnet ausztrál felesége, Kelly fogadott bennünket, akinek ezúton is csókolom a kezét. Kedélyes, szívélyes és nagyvonalú házigazdasszony volt. Mindazonáltal a kispincékhez szokott szívünk megremegett, amikor beléptünk a fél focipálya méretű feldolgozó csarnokba, ahol Trident-siló méretű acéltartályok sorakoztak (a +20 hektár saját CdR feldolgozása mellett bérbe is dolgoznak). Később láttunk egy raklapot, ami a brit Tescónak volt címezve. Ausztrália, fémsilók és Tesco – ez így együtt nem indítja be a nyálelválasztást. De aztán jöttek a borok, és oldódott a gyanakvás. Mire eljutottunk a 2007-es Cuvée Elegance de Jeanne-hoz, amit a Crauban termő 108 éves grenache tőkékről szüreteltek, és mindössze 1300 palack készült belőle, puhára főtt a szívünk. Hogy legyen a képnek mélysége, kaptunk egy 1995-ös CdP-ot, amit múzeumi tárgynak kijáró tisztelettel méricskéltünk, de kellő tapasztalat híján nem tudtuk pontosan elhelyezni, a jé, ez még él, illetve az istenbizonyíték közötti skálán (a gesztus nagyszerűségét viszont mélyen átéreztük). Az alap-CdP 23 euró, a Cuvée Etienne Gonnet és a Cuvée Elegance de Jeanne egyaránt 42 euró a pincénél. Az alap CdP a nagy átlagnál frissebb, élénkebb, könnyedebb. A nagy hármasból a 2006-os Cuvée Etienne Gonnet tűnt a legkomplexebbnek és a legkevésbé késznek, egyúttal ezt volt a legnehezebb a féldeci-három perc keretben megérteni (az öregtőkés grenache-hoz itt jelentős arányú syrah társul). A Cuvée Elegance de Jeanne-t ünnep volt kóstolni: az őstőkés grenache-okra jellemző mélységes nyugalom lakozik benne és szégyentelenül finom. Az alap CdP-ból vettünk egy palackot ráadásként a közös kóstolónkba (ami aztán az első este szegény rokonként hordta a vizet a nagymenőknek, aztán a másodikon élre tört – erről majd a maga idejében). Hála istennek, nekem is van egy palackom belőle. (Másnap reggel konklúzióként ezt írtam a pincéről: okos borászok, friss, elegáns, csiszolt borok, tájhűség.) [A kép a borászat honlapjáról származik.]

A hétfő esti kóstoló első két bora a Clos du Caillou-vizitből származott. A Les Safres 2007 minden udvarlás, okoskodás és erőfeszítés nélkül adta magát: érzéki, simogatóan lágy, gyümölcsös (málna és túlérett cseresznye), a tannin édes és bársonyos. Ez egy büszkén molett, sminkeletlen grenache a mourvedre és/vagy syrah adta feszültség, izmok, görcsök és komplikációk nélkül (az én iskolázatlan szám is azonnal kiszúrta, hogy gyakorlatilag színtiszta grenache (95%)). A Clos du Caillou Chateauneuf du Pape Quartz 2006 kompromisszumos megoldás volt, én eredetileg a 2007-esre fentem a fogam, ám hittem a főborásznak, hogy ez legalább olyan jó. És tényleg pazar bor, és alapvetően más, mint a Safres. A kritikákból tudtam (ill. egyszer már kóstoltam a 2005-öst, és az is ezt mutatta), hogy a Quartz elüt a borvidéki nagyátlagtól, simább, elegánsabb, nehezebben megragadható (Parker: "it reminds me of a grand cru Burgundy from Chambolle-Musigny as much as it does a great Chateauneuf du Pape."). A grenache habzsolnivaló gyümölcsössége, lágysága, a mourvedre inasabb, lassabban érő, tartósabb szerkezete, és a syrah fűszerei és savai ebben a borban nem tapinthatóak ki, nem különülnek el (egyébként 85 százaléka 60 éves grenache, 15 százaléka 30 éves syrah, azaz mourvedre nem került bele). Elegáns, csiszolt bor, inkább egynemű, monokrom, aminek finom árnyalatai vannak, nem váltakozó primer színei. Mintha ugyanazt a kisplasztikát látnánk újra meg újra, de különböző nézőpontokból. A korty mélyén valami titokzatos sötét mag rejlik, amit a kóstolás estéjén nem sikerült megfejtenem. És közben gyümölcsös, dohányos, fűszeres, varratmentes, kiegyensúlyozott, érett tanninokkal, nem múló lecsengéssel. (Ezt mások is így gondolhatták, mert amikor a kör végén, kimondottan tudásszomjból és közszolgálati célzattal még egyszer töltöttem volna magamnak, csak az üres palack hitetlenkedő rázogatása jutott.) Sajnos a sor végére szánt, a leírások alapján közönségkedvencnek remélt Bois de Boursan Cuvée Félix (32 euro, RP: 94 pont) hibás volt, a dugó nekifeszült a kapszulának, a palack száján körben beszáradt barna karima, a dugón sötétlila szivárgáscsatorna. Már az illata sem volt százas, és kóstolva enyhén pezsgett. Három nappal később tudtuk becserélni (némi közelharc árán; már kimondtam a végszót: itt hagyom, igyák meg, amikor fordult a kocka). Úgy tűnt, hogy megérdemel (majdnem) minden dicséretet, de akkor este már túl fáradt voltam, hogy megbízható jegyzeteket készítsek, és a bor túl finom ahhoz, hogy másnapra is maradjon belőle. Azt mondják, akik ebből élnek, hogy ez a kilencven évesnél idősebb tőkékről szüretelt, és szokatlanul alacsony grenache-hányadú (65 százalék), 18 hónapot használt barrikban töltött bor teltkarcsú és elegáns, selymes tanninokkal, rétegzett textúrával, vörös áfonyára, fekete cseresznyére, szederre, borsra, ánizsra és tömjénre emlékeztető jegyekkel. Remélem, így van, én csak arra emlékszem, hogy nem egy puhafedeles lektűr, ám az én ízlésemnek sok volt a kávé és a csokoládé, a további részletek azonban elszálltak, vagy soha el sem jutottak hozzám. [A címke forrása.]

Csak a hazaérkezésünk után figyeltem föl arra, hogy az ízlésünket titkos rendezőelv hatja át. A hagyomány rendíthetetlen bástyájának mondott Mont Olivet, a hosszú életre szánt Bosquet des Papes, a finom ízléssel újító és patyolattisztán dolgozó Clos du Caillou, sőt még a cairanne-i szaftos, gyümölcsös óriásölő l’Oratoire St.-Martin is Philippe Cambie tanácsaira hallgat. Ez a hajdani rögbijátékos, mai gömböc, mintha feje tetejére állította volna a „repülő borász” imidzsét (az ördög inasaként uniformizáló, tájromboló, gyökértelen globalistáét). Az általa látogatott és felügyelt birtokoknál nem a stílus konvergál, hanem a minőség, és valószínűleg ő az egyetlen „repülő borász” (ez esetben inkább cammogó), akinek klientúrája háromnegyed részét biodinamikusan dolgozó birtokok teszik ki. A Chateauneuf-du-Pape megismeréséhez páratlan segítséget nyújtó chateauneuf.dk szerzője a következőket írja a Cambie-nak szentelt szócikk végén: „Tíz évvel ezelőtt, amikor azt terveztem, hogy a rhone-i kirándulásunk alkalmával melyik birtokokat látogassuk meg, Robert Parker akkor frissen megjelent könyvét böngésztem. Ma ha megkérdeznek, a tanácsom ennyi: kövesd a Cambie-ösvényt." (Én meg azt tanácsolnám, hogy hegyközségi összefogással gyorsan uszítsák rá a helyi schobertnorbit, mert különben hamarosan tanácstalanok lesznek.) [A képet innen metszettem.]