Nem fogok hanyatt esni. És nem azért nem fogok hanyatt esni, mert egy ilyen aranyborjúval szemben az ember dafke nem esik hanyatt. Én becsületesen megdolgoztam azért, hogy ne kelljen hanyatt esnem. Igaz, a talponmaradásért folytatott küzdelem közben alig vettem észre, hogy ez a bor majdnem tökéletes. Tökéletes, mint egy orgyilkos, aki nesztelenül végez az áldozataival, és nem hagy nyomot maga után.

Amikor előre tudjuk, hogy egy ilyen legenda sétál be a nappaliba, felkészülünk a fogadására. Én három forgatókönyvet tudtam elképzelni: az ártól függetlenül középszerű; jó, de az árhoz képest csalódás; az ártól függetlenül lehengerlő. A középsőt, mint vulgáris reakciót, letiltottam, a másik kettőre felkészültem. Azaz a lehetőségekhez képest maximálisra nyitottam a blendét, és a bírálat üzemmódról átkapcsoltam a megértés üzemmódra.

Tényszerűen aztán a következők történtek. Először megkóstoltunk öt 2003-as bordóiasat vakon (erről majd egy későbbi posztban). Aztán egy hatodik spanyolt (2002-es Alión – mesés). Aztán leplezetlenül öt bordeaux-it, amiből a Chateau Margaux volt az utolsó. A kiskortyos-köpködős-öntős fogyasztás mellett is öngyilkos sorrend – az én éberségem 4-5 bor után meredeken zuhan (a toll helyett a szám jár).

A Chateau Margaux által kiváltott általános reakció az általam előzetesen diszkvalifikált „b” verzió lett, vagyis hümmögés-dünnyögés: nem rossz, sőt jó, de az árához képest csalódás. Ez lehet a kényelmesség jele, és persze lehet mélyen átérzett igazság. Én akkor azt gondoltam, hogy zárt és fiatal, a túlérettség és a zöld által határolt skálán a felezőponttól inkább jobbra esik, elegáns és csiszolt. Illetve még azt, hogy valószínűleg kevés olyan fogyasztója akad, aki a címke és az ár ismerete nélkül is rajongani tud érte – amivel nem azt akartam mondani, hogy a rajongás eleve kizárt, hanem azt, hogy pohárral a kézben, borral a szájban, keveseknek adatik meg az az esztétikai elhivatottság és tudatos elmélyültség, amely képes egy ennyire absztrakt mű szerkezeti szépségét feltárni, és ettől tűzbe jönni. Az első találkozásunkat magamban így zártam: kemény dió, de semmi esetre sem kiemelkedő bor. 

Másnap szerencsémre a maradék nálam kötött ki. És megint igazolódott a tétel, miszerint egy kóstolás nem kóstolás. Anélkül, hogy a bor bármilyen érezhető változáson esett volna át, úgy éreztem, hogy sokkal tisztábban látom. És ennek a tisztábbanlátásnak fontos eleme volt, hogy az előző napi kihívókat sorra megszégyenítette.

Az illat kimondottan zárt. Nem vág orrba, nem ugrik ki a pohárból, nem tolakodó, nem közönséges. Szolid, jólnevelt és meglepően friss. Alapos ráhangolódás után ennyit tudtunk kiszagolni: fekete ribizli, őszibarack, egres és határozott mineralitás. Noha nyilván egy vagyont költenek hordóra, a barrikolás sem illatban, sem ízben nem érzékelhető. Kóstolva sem a koncentráltságával hódít: filigrán, sima felszínű, kerek, nincs túl extrahálva, és nem játszik maradékcukorral. Hibátlan, sziklaszilárd szerkezet. Árnyalatokban gazdag, ízben és textúrában egyaránt, de alapvetően ezek a tojásfehér árnyalatai. Nagyon finom tanninok, amelyek a korty közepétől a lecsengés végéig jelen vannak - szárítás, húzás, kesernye/édesség szóba sem jöhet. A lecsengés percnél hosszabb. Pozitív megközelítésben: időtlen harmónia hatja át. Fanyalogva: szenvedélymentes.

Volt egy olyan gyanúm, hogy mivel nagyon sokáig kell mantrázni, hogy „Szezám, tárulj”, amikor végre résnyire nyílik, az ember hajlamos azonnal természetfeletti csodát vizionálni. Nem egészen. De a valódi nagysága csak akkor tárult föl, amikor az „udvartartást” kezdtük sorra venni (Ch Beau-Sejour Becot ’99, Pichon-Longueville ’01, Cos d’Estournel ’83, Ch Phélan-Ségur ’03 etc.). Agyonvágott mindent maga körül. Azok a borok, amik egy nappal korábban fölé nőni, vagy legalábbis hozzá fölnőni látszottak, most sorra elbuktak: torznak, súlytalannak, édesnek, savanyúnak, durvának vagy műanyagnak hatottak. Ha önmagában kóstolom, talán soha nem jövök rá, hogy kilencpontos.

Ittam egy csillagászati árú, közel tökéletes bort. Mégis valahogy negatív kép maradt bennem. Nem tarolt le, mint egy cunami, nem kapott föl, mint egy hurrikán, nem röpített el, mint egy varázsszőnyeg. Nem bennem pusztított, hanem a környezetét kannibalizálta (és ezt is csak második nekifutásra vettem észre, amikor nagyon figyeltem, és a számmal kóstoltam, nem az orrommal). Olyan volt, mint egy velejéig gonosz lakmusz papír: mások botlásaiból építette föl magát.