Lehet, hogy ezt most teljesen fölöslegesen írom. Ez az óraátállítás meg a gyulladás, ami a feleségem fülére ment és a következmények, a szövődmények, azt eredményezték, hogy hetente hatszor hajnali háromkor kelek, és bár ez nálam nem annyira kóros, mint amilyennek hallatszik, azért messze nem egészséges. Ma fél négykor keltem, ami tűrhető eredménynek számítana, de nem aludtam jól, luftos a fejem, egy hülye sms fölébresztett, és onnantól több volt a forgolódás, mint a mélyalvás. Pedig ma van a nagy nap, amikor az egyik toszkán kultborral mulatunk. Helyesebben, én munkára készülök, szeretnék - szerettem volna - kihegyezett lenni és érzékeny, mint egy patikamérleg. Ahogy apait-anyait beleadtak azok és amik, amik és akik létrehozták, úgy én is szeretném minden idegszálamat mozgósítani, és pontosan dekódolni ezeket a borokat.

Az Antinori birodalmat nehéz szeretni. Javukra szól, hogy toszkánok. Hogy rossz bort még soha nem ittam tőlük. Ellenük, hogy emlékezetesen jót sem. És persze szügyig merültek a Brunellopoliba (de a hajuknál fogva kihúzták magukat, félig). Tignanellót ezidáig kétszer kóstoltam, az első nem számít, ám a második alkalommal nagy csalódás volt. Az agyonhájpolt 2004-est kóstoltuk: parfümös, kivasalt bor volt, amiből valahogy sikerült kivonni a sangiovese ficánkoló savait, és így kómába küldeni. Ettől a tetszhalottságtól tartok most is, vagyishogy a borok a nagy nemzetközi sztenderbe simulnak: kávé, kakaó, konyakmeggy rogyásig, agresszív alkohol, sima felszín, enervált korty, és vagy szárító, érdes tannin, vagy ellenkezőleg, legyalult, felpolírozott, bársonnyal bevont. Azt mondják, hogy régen mások voltak a Tignanellók, de hogy mikor ért véget a régen, már nem találom, meg azt is mondják, hogy tízéves kortól kezdenek megkomolyodni.

A sorban első 1980-astól már nem sokat várok, de pislákol bennem a remény, hogy akkor még pusztán a termőhely és a szőlő különleges kvalitásaira alapozták a bort, és ebből valami látszik majd. Az 1994-es a titkos favoritom. Egyrészt életem egyik meghatározó borélménye az 1994-es Col d'Orcia Olmaia volt, másrészt találtam a neten néhány friss, és nagyon bíztató kóstolási jegyzetet. 1995 jobb évjárat volt, mint 1994, tehát elvileg ez a két palack lehet a kóstolás ünnepi szakasza (ha a TCA is úgy akarja). Aztán nagy foghíj a sorban, a következő bor a 2003-as. Itt valami mazsolás csokoládémasszába kellene süllyednünk, és ez lehet olyan gusztustalan, mint amilyennek hangzik, vagy szégyentelenül kéjes. A 2004-esnél szeretném azt látni, hogy az első kóstoláskor tévedtem. Itt egyébként bejön a képbe egy 2004-es Pian delle Vigne Brunello, Antinoriék első posztbrunellopoli próbálkozása, ami már állítólag jóval áttetszőbb, élénkebb stílusú, mint a korábbiak. Brunellórajongóként azt remélem, hogy Montalcino rápirít majd Chiantira, de itt azért az erővonalak eléggé kuszák. 2005 mostoha évjárat volt, viszonylag hűvös nyárral és csapadékos szüreti idővel. Talán a gondos válogatás, az ijedtségből fakadó nagyobb odafigyelés, a barrikolás esetleges visszafogása tisztább, elevenebb, természetesebb bort eredményez (kettes számú titkos favoritom). 2006 csak nagy lehet, bár nyilván fiatal és mogorva (ha nem, akkor túlórázott a polírozó brigád). 2007 az erőlködésmentes, ám az ideálisnál forróbb évjárat, ami simogatóan bársonyos, telt, hedonikus borokat hozott. Ennél az évjáratnál technológiai váltás is történt. Antonio Galloni szerint ez az elmúlt 20 év legjobb Tignanellója (neki legyen igaza).

A legtöbbet tehát az 1994-estől és 1995-östől várom, az újabb évjáratok közül pedig a 2005-östől és 2006-ostól. És szorítok a brunellónak. 12 óra múlva, ha el nem kúrom, okosabb leszek. (folyt. köv.)