Megvallom őszintén, nem tartom sokra azokat a hírességeket, akik ismertségük gyorsan forgó turbináival olyan gépeket is meg kívánnak hajtani, melyekhez amúgy semmi közük nem volna. Ha a celebritás könyvet ír vagy borászkodik, annak szerintem sosincs jó vége. Nem valami elvont felsőbbredűségi érzés vezet ebben, hanem az úgynevezett józan paraszti eszem, mely szerint mindenkinek jobb, ha a suszter a kaptafánál marad. A celeb celebkedik, a borász borászkodik, a szakácskönyvet pedig szakács írja. Akkor ugyanis helyre áll a világ rendje, hátra lehet dőlni a kandalló mellett és kortyintani egyet a tölgyhasábok pattogó melegénél.

Hanem Rókusfalvy Pál valahogy borászként is értékké vált, rácáfolva minden előítéletemre. Ha 2010-ben nekem valaki Rókusfalvy-bort mutat, akkor elsőként nem a megtollasodott nagyvárosi kivagyiság borba szoborása jut róla eszembe, hanem a szőlőművelésbe kitartó lendülettel, a növénnyel szembeni szerénységgel belevágó gazda képe, aki korábbi sikerei ellenére is tudja, hogy a számára szűz terület felszántásához sok tanulás és sok munka tartozik. Amikor borról beszél, akkor is érződik, hogy komolyan veszi a témát, gondosan bánik szőlőjével és a pincében is szigorú elvei vannak. Borai egyre szebbek, stílusuk egyre kivehetőbben rajzolódik ki a hon bortérképén. Tenyerén hordozza a Mindenható.

A Rókusfalvy-pince 2009-es évjáratát voltunk hivatottak néhányan a nyilvános premier előtt megkóstolni. Pontosabban nem az egész évjáratot: a szürkebarát és a sauvignon blanc kimaradt (majd tavasszal), helyettük viszont újfent garatunkba próbálhattuk a már itt is megénekelt 2008-as sauvignont. A borok mellé gyors áttekintést kaptunk a palackszámokról és pinceárakról is, melyből az derült ki, hogy a pince nem a mennyiség frontján kívánja megszorítani a borvidék nagyjait. De nem is ott kell neki, nyilván.

Bevezetésként a már ismert és kóstolt 2008-as sauvignon blanc-nal indult a sor. V&F kolléga tavaly picit lomhának találta, nekem most nincs hiányérzetem. A bor szépen megérett, a zöldes-füves jegyeknek és az érlelési aromáknak szép egyensúlyát mutatja. Nem ütik agyon a sauvignonnál oly gyakori, fajélesztős-csalános illatok; szép, természetes módon nyílik ki a pohárban. Némi decens macskapisit is észlelni benne, ami neve ellenére egyáltalán nem kellemetlen, sőt. Határozott, de míves, egyenes savakat érzünk, a bor hosszú és frissítő, amilyennek egy jó sauvignonnak lennie köll. Hibátlan darab. Vaskos hatost érdemel.

A 2009-es évjárat borainak sorát chardonnay nyitotta. Másodtöltésű barrikban érlelődött, ráadásul nem is light, hanem medium égetésűben, mégsem vágja agyon a fa. Nyilván a sauvignon után sokkal mogyorósabb, vajasabb érzetű, de a tölgy nem nyomja el, csak hozzátesz az almás, barackos aromákhoz. Tömött, sűrű illatú, szájban krémes érzetű bor ez, virgonc savakkal, szép egyensúllyal. A chardonnay elegáns kesernyéi helyett az illattól az utóízig tartó gyümölcsös ív foglalja keretbe, némi maradékcukor simogató kedvességével gazdagítva. Testes, közepesen hosszú bor, a hazai chardonnay-mezőny egyik kellemes meglepetése lehet. Szintén vaskos hatos, pozitív kilátással (hogy a pénzügyi elemzők is értsék).

Pinot blanc következett, könnyed, virágos illattal, meg némi vajassággal. Nem bonyolult lelkű, de elegáns és légies (stewardessek bora - mondaná rá cinikusabb énem). Szájban a gyümölcsöket letarolja az alkohol, és az utóíz is erősen szeszfűtésű. A korty közepe is gyenge egy picit, a díszítések még rendben volnának, de a lényeg, a gyümölcs lehete egy picit erősebb benne. Összességében nekem kevésbé tetszik, tízes skálánkon a tehetség ötöse lenne az ő szintje.

Zöldveltelini folytatta a sort. Egy éttermes kolléga sebtiben meg is jegyezte, hogy a neve miatt náluk senki nem rendel ilyen fajtájú bort. Nekem speciel nincs bajom azzal, hogy zöldveltelini és láthatóan másnak sem volt, így a fogyasztói társadalom egyik nagy filozófiai kérdését ezúttal nyitva hagytuk. A bor ugyanakkor pompás. Illata kicsit visszafogottan zöldalmás, kellemes, savankás aromákkal, kis decens füvességgel. Szájban viszont elképesztő: nagyon telt, gyümölcsös, szép savú, minden oldaláról nézve harmonikus. A végébe még egy kis elegáns kesernye is belefér, hossza mint a vonatfütty. Többen azonnal ételeket próbáltunk gondolatban társítani hozzá, szerintem erősebb halételekhez kiváló lehet azoknak, akik a sauvignont már unják ilyen szituációban. Nálam a kóstoló kedvenc borává avanzsált, nagymennyiségű fogyasztásának csak a 800 körüli palackszám szab határt (bár az elég szűket). Újabb vaskos hatos, karcolgatva a pannon klasszis határait is.

A sor végére a borvidék egyetlen vörös fajtája, a pinot noir került. A fajta Etyeken erőst kötődik az Etyeki Kúria nevéhez, no nem a mérce miatt, csak úgy összehasonlításképp. Ez a pinot nagyon cseresznyés, nagyon gyümölcsös, nagyon fiatalos. Mintha még hordóminta lenne, pedig. Fűszerek, meggy, játékosság és virgoncság jellemzik még. Aztán szájban itt is beköszön az égetően brutális alkohol, fonák módon mégis inkább elegáns a bor, mint letaglózó. Ha kicsit kinyílik és a szájpadlásunk is megszokja a szesz égetését, sok finom szál bomlik még ki benne, még némi harmónia képe is feldereng. Megmondom őszintén, nem tudom hova tenni, szerintem még sokat kell csillapodnia és érnie, hogy igazán értékelhető legyen. Egyelőre annyit merek mondani, hogy ígéretes tehetség.

Etyek sokáig mint pezsgőalapanyagot szállító borvidék szerepelt a térképen. Az utóbbi évtized ebben szignifikáns változásokat hozott: kezd kialakulni a borvidék önálló stílusa. Ebben pedig szerény véleményem szerint Hernyák Lacinak és Rókusfalvynak nem elhanyagolható a szerepe. A meszes talaj, a hűvösebb klíma minden évben délceg, élénk savú borokat alkot, de ha a savak mellé a beltartalom is felnő, egészen jó ivású, a gasztronómiában nagyon ütőképes stílus alakulhat ki. Délceg sav, nagy test, sok gyümölcs és némi hordó - ez lehet a recept. Mindenesetre a mostani állapot ígéretes, nagyon kiváncsi vagyok a folytatásra.