Egyre divatosabb témát jelentenek a bor és ételpárosítások, egymást érik a borvacsorák, egyre több helyen merülhetünk el a különféle kombinációk részleteiben. Kétségtelen, hogy lényeges a kérdés: egy alaptudást, vagy inkább koncepciót mindenképpen érdemes elsajátítanunk arról, hogy mit mivel érdemes fogyasztani, vagy legalábbis arról, hogy mi mivel szeretjük. Persze ennél mélyebb érdeklődést is tanúsíthatunk a téma iránt, és minden ételhez megpróbálhatjuk megtalálni a legmegfelelőbb bort, de ennek a sikere legalább annyira múlik az egyéni ízlésen, mint amennyire az este szakácsán. Ha néhány fő szabályt betartunk, akkor valószínűleg nem fogunk túl nagyot tévedni. Ezekről azonban ma nem lesz szó. Helyette Matt Kramer piszkos kis titkát leplezem le a Wine Spectator agent provocateur-rovatából.

Az ételek és borok párosítása helyett Kramernek egy másik probléma okoz sokkal több fejfájást, amikor jönnek az ünnepek. Például hogy egészen pontosan mit is szolgáljon fel a karácsonyi vacsorán a nagy várakozással érkező rokonok számára. Hiszen mi is lenne a világosabb elvárás munkájának és egyben hobbijának az ismeretében, minthogy valami lenyűgöző ritkaságot bontson a pince mélyéről. Végül is ki másra pazarolhatná gyűjtőszenvedélye eredményét?

Szerencsére itt is elég világosak az alapszabályok, mondja Kramer: olyan embernek érdemes kinyitni a bort, aki azt értékelni fogja. És ez kulcsfontosságú mind a házigazda, mind a vendég elégedettségéhez. Persze ez a tipp könnyen keltheti azt a látszatot, hogy a szerzője egyszerűen smucig: sajnálja kibontani a jobb borait bizonyos barátok, családtagok vagy vendégek számára. Azaz nem jó házigazda. Egy önző, antiszociális sznob. Pedig nem is. Egyszerűen csak megszállott. Éppen ezért komoly gondot fordít arra, hogy kivel is itatja fel féltve őrizgetett borait.

A legkülönlegesebb, legérdekesebb, legnehezebben beszerezhető borokat általában az azt leginkább értékelni tudó ember számára tartogatjuk. Vagy akár egy gondosan megtervezett kóstolóba szánjuk, és magunk elől is féltve őrizgetjük. Szóba jöhetnek még a téma legjobb ismerői, vagy olyan közeli ivócimborák, akiknek a véleményére kíváncsiak vagyunk. Minél több jó bort iszik az ember, annál szélesebb lesz a látóköre és annál több részletet, apróságot, különcséget tud értékelni a borokról. És valljuk be, hogy számít, sőt, leginkább az számít, hogy mit tud értékelni az, akinek megmutatjuk a (sajnos) csak egyszer bontható kis "drágaszágainkat".

Bevallom, hogy azonnal tudtam azonosulni a cikkel. Egyből feltolultak az emlékek, 10 év legrosszabb pillanatai törtek fel egyetlen minutumban, mivel kis családom sem mentes ezen probléma alól. Szerencsére több nagyfogyasztónak már van pincéje vagy borhűtője, így mérséklődtek a súrlódási felületek. Mindenki azt iszik, amit akar. A család nagy része villányi vörösökön szocializálódott a 90-es évek közepe óta, akárcsak jómagam, és azóta is a jobb villányiak alkotják a fogyasztásuk gerincét, ezek a borok jelentik az etalont. Amikor kívül merészkednek megszokott világukon, akkor általában az egri borokat savasnak találják, fehérből csak hegyaljait isznak, rozét meg egyáltalán nem. A kishordós érlelés mára már hozzátartozik a cabernet fajtajellegéhez, a sűrű tannin alapkövetelmény lett. Végül is ez nem baj, boldogok a fogyasztók, akik megtalálták, amit szeretnek.

Kicsit sarkítottam ugyan a család képén, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy jórészt a saját káromra, lassan tapasztaltam ki, hogy miként lehet a fenti lélekemelő mondatokat előcsalogatni, és közben egyáltalán nem élveztem minden hosszú pillanatát. A módszerem az volt, hogy próbáltam bővíteni a látókörüket, kikérni a véleményüket, együtt kísérletezni és felfedezni velük. Ha sokat beszéltek Kaló Imréről, de a közös látogatást nem sikerült megszervezni, akkor szereztem nekik Kaló-traminit, Kaló-rozét, sőt, egy cabernet sauvignont is, afféle tuti tippként. Mit mondjak, teljes kudarc volt, ráadásul az idegesítő fajtából. Következtetés: Ezekre? Egy fillért sem! A család látókörének a bővítése a következő 120 évre elnapolva.

Ugyanakkor ennyi információból már azt is ki lehet találni, hogy milyen műfajban érdemes kísérletezni. Tetszőleges malbec azonnal sikert arat, akár 8-10 euroért szereztem be („kiváló vétel”), akár 30 euro feletti presztízsbor („Azért tudnak ezek jó bort is csinálni.”). A magas alkohol nem probléma, a lényeg a sűrűség és az ízgazdagság. Hazai termelő egyelőre nem szállít argentín vagy francia tömörséggel készült bort belőle, így a külhoni fajta biztosít valami egzotikumot is a fan-klub számára.

A következő kör a tannat lesz, inkább a dél-francia Madirant célba véve, semmint Uruguayt. A zinfandel eddig nem vált be, pedig nagy reményeim voltak. Ugyanakkor az is biztos, hogy Burgundia-kurzust egyáltalán nem fogok tartani a számukra.

Töredelmesen be kell valljam, hogy tartok otthon Dankó Pistát is, meg félédes bolgár mavrudot. Mert egy régi kedves barátom 30 felett is megragadt a lényegre koncentráló rúgjunk-be-csúnyán rendezvényeknél, és borból csak a félédeset szereti (és igen, még mindig linuxokat buherál félállásban). A többire nem is kíváncsi, néha beül egy sörrel a borkóstolóinkra és irtó jól szórakozik. Mint ahogy mi is.

Gollam képét itt találtam.