Júniusban volt szerencsém néhány napot Dél-Spanyolországban tölteni, és bár a bor nem volt úti cél, ebédhez, vacsorához természetesen bedobáltunk néhány eurót a spanyol borperselybe. Nem ittunk olyan bort, amitől transzba estünk volna, de olyannal sem találkoztunk, amit a lefolyóba kellett volna csatornázni. Utólag mérlegelve leginkább az maradt meg, hogy különösebb háttérismeretek nélkül, szupermarketek polcain félvakon tapogatva - a tudatlanok konzervativizmusával: vagy rioja vagy ribera del duero - sem nyúltunk mellé. A tempranillo (tinto fino, tinta de toro, tinta del pais, tinta roriz stb.) foolproof fajta, a helyi sangiovese vagy ha úgy tetszik kékfrankos, amely képes megőrizni a savait, és bár nem behízelgő, van tartása, jól fölismerhető karaktere. Amíg az alapreceptet követik, a spanyol borászok hibátlanul dolgoznak, a 7-12 eurós kategória fenékig papsajt. Amikor 20 euró fölé merészkedtünk (reservák, gran reservák és lokális megfelelőik), akkor elmaradt a nagy ugrás, nem egyszer egy adott pince alapbora jobban tetszett, mint a barrikba küldött, tartósan pácolt „presztízsbor”.

Az itthoni tapasztalatok alapján külön figyeltem Alvaro Palacios (és rokonsága), illetve Telmo Rodriguez nevére, de az előbbivel csak egy alkalommal, a másikkal egyszer sem találkoztam. A mi hétköznapi hőseink a Marques de Caceres, a Marques de Riscal, a Vina Pomal, a Marques de Murrieta, a Bodegas LAN, a Condado de Haza és a Cillar de Silos voltak.

Első találkozásom Telmo Rodriguez boraival elevenembe talált, pontosan ilyen sallangmentes, megfizethető, tiszta és tiszteletreméltó borokra vágytam, vágyom. Az Al Muvedre és a Gaba do Xil nemzetközileg kevéssé ismert borvidékek termése (Alicante és Bierzo), és így elvben jobb eséllyel indultam, hogy kispénzért elég jót kapjak. Ribera del Duero és Toro viszont a legfölkapottabb spanyol borvidékek közé tartoznak, és háromszor is meggondoltam, mire levettem a polcról az egyaránt 3000 forintos Gazurt és Dehesa Gagót. A félelem félig indokoltnak bizonyult.

Telmo Rodriguez Dehesa Gago 2009

Az egyébként kietlen és terméketlen Toro az utóbbi másfél évtizedben szuperérett és alkoholgazdag borokkal futott be karriert, főleg Amerikában. Néhány torói húzónév: a Pintia a Vega Siciliától, a San Román a Maurótól, a Numanthia-Termes a Sierra Cantabriától vagy a Campo Elíseo Michel Rollandtól. Telmo Rodrigueznek is van egy szupertoróija, a Pago La Jara, ennek két öccse, a Gago és a Dehesa Gago itthon is kapható. 

A Dehesa Gago stabil tagja a nemzetközi best buy-mezőnynek, és egyike a legszélesebb körben forgalmazott Telmo Rodriguez-boroknak (132 ezer palack). Sötét, fajsúlyos bor. Kell egy kis idő, hogy kinyíljon, de érdemes szöszölni vele. Az illat kimondottan komplex, a baromfiudvaros, tintás, fekete csokoládés kesernyét ígérő nyitány után újrarendezi magát és egy szilvás-dohányos-karamellás-humuszos ismerősebb vonalnál állapodik meg, amit egy szép és vörösben ritka hársfavirágos jegy dob föl. Kóstolva sűrűszövésű, telt, de nem nehézkes, kis kortyközépi édességgel. Ízben feketebogyós gyümölcsök és szilvalekváros kesernye. A textúra nem selymes, valahol a bársonyos és az érdes között jár félúton. Porózus, érett tannin. A lecsengés teljesen száraz, és remek, kerek savak húzzák ki. Alkoholproblémája alig van, hordóproblémája egyáltalán nincs. 6-7 pont környéke, és aki szereti a villányi-szekszárdi nehézbombázókat, annak érdemes egy próbát tennie vele (féláron).

Telmo Rodriguez Gazur 2009

A Dehesa Gago az Al Muvedre és a Gaba do Xilhez képest már nagy lépés volt a tömősebb, nehezebb borok irányába, vagyis távolodott a jelenlegi ízlésemtől, de a Telmo Rodriguez-borok iránti lelkesedésemet egyáltalán nem hűtötte. Szemben a Gazurral. A Dehesa Gago nagytestvéreit szíves-örömest megkóstolnám, a Gazur fölötti Ribera del Duero-szortimentet nem erőltetném.

100 százalék tinto fino, azaz tempranillo, és nem látott fát, cementben, acélban erjedt, érett. Markánsarcú, mint Pintér Sándor az érettségi tablón. Első szippantásra kimondottan brettesnek tűnt, aztán megenyhült, vagy mi edződtünk meg. Mindenesetre sok szellőzéssel és másnap visszakóstolva is van egy kis odakozmált stichje, no meg bőr és grafit, a brett lakhatóbb peremkerületei. A gusztusosabb oldalon: fekete cseresznye, szilvalekvár és árnyalatnyi mentol. Kóstolva viszonylag testes, sűrű és tömős, szemcsés textúrával. Ízben málna, és némi égett keserűség. A tannin már a korty közepétől masszívan jelen van, szárít és keserít. Valószínűleg lesz ez a bor szebb is, de nem én leszek az, aki ezt a jóslatot próbára teszi. Nem csúszik, nem finom és még fűt is. Ha tárgyilagos próbálok maradni, akkor 5 pont. Egyébként igya meg más, én maradok a Gaba do Xilnél, de a Dehesa Gagón is eltengődnék.