A Szentendrei Borünnep, amit Szüreti Sokadalomnak is szoktak nevezni, lett a kedvenc borfesztiválom, azt hiszem. A skanzen tökéletes helyszín: levegős, szemet gyönyörködtető, ha úgy adódik, a gyerekek is elvannak jó ideig nyűglődés nélkül. Lehet nagyokat sétálni két pohár bor között, de nem muszáj, a nap elől van hová árnyékba húzódni, sőt még le is lehet ülni, ha úgy tartja kedvünk – szóval a díszlet hibátlan. A lényeg is jól el van találva: ezen a két napon nagyrészt olyan kézművesnek számító kisebb pincék borait lehet kóstolni, amelyek nem lesznek ott (vagy csak vendégként, esetleg kereskedőnél) a következő heti nagy borfeszten a budai várban. Túlnyomórészt maguk a borászok kínálják boraikat, és mivel ezen a fesztiválon nem szokott kezelhetetlen tömeg tolongani, még nyugodt beszélgetések is kialakulhatnak a vendég és a pince képviselője közt. A közönség nagyon vegyes – jó értelemben. Ott vagyunk néhányan az ezer borcuppogó közül, de eljönnek jó páran a többszázezer borfogyasztóból is, közülük is a nyitottabbak, pozitívabbak.

A kényelmes kijutást is megpróbálja megkönnyíteni a skanzen – nemcsak a fesztivál idején, hanem úgy általában. Indulnak ugyanis skanzenbuszok Budapest és kisbuszok Szentendre belvárosából, erről van szórólap, illetve a honlapon korrektül megtalálható a menetrend és megállók helye. Erre még sikerült a kisbusz vezetőjének rátennie egy lapáttal, mikor leszálltam a HÉV végállomáson és ő ott állt egy kulturált skanzen feliratú logós táblával, mintegy elénk jött, hogy ne kelljen a parkolót keresgetnünk. Már éppen kezdtem volna túlzottan Európában érezni magam, mikor visszarántott a Balkánra egy BKV-s troll motyogása, aki arról érdeklődött a skanzenbusz vezetőjénél, hogy van-e engedélye szeretett vállalatától reklámtevékenység végzésére annak felségterületén. Miközben szoros őrizetben kikísért minket éberen vigyázva nehogy a skanzen alkalmazottja egy óvatlan pillanatban rátukmáljon egy futóbérletet az utazóközönség valamelyik sportosabban kinéző tagjára, a kisbusz vezetője elmesélte, hogy előző nap a volánosok támadtak rá még durvábban a vele utazni szándékozó német turisták őszinte megrökönyödésére. De inkább térjünk a borokra.

A napsütésben azért túl meleg volt, az időjárás szabályozása még gyenge pontja ennek a rendezvénynek is, azonban árnyékba bújva egy hűs pohárral a kézben egészen elviselhető mikroklímát lehetett teremteni. Így persze a fehérborok nálam mindenképp behozhatatlan előnyre tettek szert, főleg hogy a remek hangulatba belefeledkezve egyre ritkábban használtam a köpőt, aminek meg is lett a következménye, hiszen az alkoholista is ember. Óvatosan ezért csak néhány bort említek meg inkább a nap első feléből, pedig a merítés ennél jóval tágabb volt, az bizonyos.

Légli Géza rajnai rizlingből készült pezsgője remek indítás volt: tiszta, friss, semmi fölösleges kanyar, jólesett minden cseppje. Most is izgalmas volt a Tamás Pince Szürkebarátja, sőt most könnyedebbnek és elegánsabbnak éreztem, mint korábban. Dénes Tibor elhozta a Ság-hegyről 2006-os Olaszrizlingjét, ami nekem most jobban tetszett, mint eddig bármikor: intenzív, színes, nagyon finom bor. Györgykovács Imre 2009-es sora egészen kiváló, nekem a furmint tetszett a legjobban: zamatos, karakteres savú, mégis kerek. Szintén 2009-es borokat hozott Szentendrére Takács Lajos: most sokkal jobban szerettem őket, mit fél éve a Festetics Palotában. Kiemelkedett közülük – nálam a nap bora is lett – a hárslevelű: megbonthatatlan struktúra, izgalmas ízek, szinte végtelen hosszú, jóemlékű lecsengés. Albert Gazdához hasonlóan én is két palack borral gazdagabban tértem haza, szintén olyan hátsó szándékkal, hogy a közeljövőben alaposabban megvizsgálom őket. Mindkét szerzeményem 2008-ból való: a Breitenbach Halas Furmint már fiatalkorában is nagyon tetszett, Vesztergombi József Kadarkáját pedig már a tavaszi szekszárdi bemutatón is kiszemeltem magamnak. Remek nap volt, a Szentendrei Borünnep több lett, mint a Budavári Fesztivál előfutára.