Az osztrák borokon nem győzünk álmélkodni és siránkozni. Álmélkodunk a grüner veltliner hihetetlen világsikerén, Wachau smaragdjainak minőségén, és siránkozunk sűrűn azon, hogy évszázados borpiaci fölényünk nem csak hogy elolvadt, de egyre távolabb kerülnek tőlünk a korábban - borügyben legalábbis - lesajnált szomszédok. Már csak az van hátra, hogy vízilabdában is megverjenek, és akkor tényleg bocsánatot kérhetünk tőlük 48-ért.

(Az persze kérdés, hogy ez a hajdani borpiaci fölény valóban létezett-e vagy csak azt képzeljük valamiért. Szoktak lenni ilyen össznemzeti tévképzeteink.)

Vegyünk tehát egy labanc bort (a labanc ugyebár nem az osztrákok, hanem az udvarral együttműködő magyarok gúnyneve volt a XVIII. században): a magyar határtól alig tíz kilométernyire működő Weingut Esterházy alapzweigeltjét 1300-ért egy tetszőleges Corában. A borászat a hercegi család vagyonát - a kismartoni (miszerint Eisenstadt) és lakompaki (miszerint Lackenbach) kastélyt, a fraknói várat, a szentmargitbányai kőfejtőt meg megszámlalhatatlan holdnyi erdőséget, földet, természetvédelmi területet - kezelgető magánalapítvány tulajdona, sejthetően jobban el van eresztve, mint az egész magyar borágazat együtt. Na jó, ez túlzás. De annyira mégsem. Ez egy hiper-Hilltop, tulajdonképpen: technológia, technológia és technológia, körzők, vonalzók, kóracél, újhordók. És Rudolf Krizan.

A mi Krizan Rudink. Úgy tudni, hogy a Magyarországon is sokfelé megfordult (az Etyeki Kúria és Luka Enikő után most éppen a pannonhalmiaknál forgolódó) osztrák borilluzionista az egyik fő tanácsadó ott, őt pedig a hazai terroirista tábor a kemodinamikus bortermelés ellenpápájának vagy Jockey Ewingjának tartja. 

Ez a zweigelt sem a természethű borok közönségét célozza. Sokkal inkább az anyagilag nem nagyon eleresztett, nem nagyon szofisztikált ízlésű, de azért igényeske borfogyasztót. 1300 forintos Cora-beli árával az értékelhető magyar vörösbormezőny legeslegalján helyezkedik el árban. Minőségben pedig sokkal-sokkal följebb. Egy kategóriával magasabban is bőven találunk sokkal ihatatlanabb magyar vörösöket. Sőt, szinte csak azokat.

Szóval, ha a válságtól sújtott, takarékos, de még bizonyos igényeket támasztó magyar borközönség rátalál erre a zweigeltre, akkor bizony a magyar kollégák berúghatják a szopórollert. Még Weningerék kábé hasonló minőségű Sopronja vagy Szent Andi Kutyafája is drágább egy ötszázassal. 

Hogy doppingolták vagy nem doppingolták, vagy ha doppingolták, mennyit és hogyan - ezt sosem fogjuk megtudni, nyilván, meg annyira azért nem is érdekel, amíg a tartalom megfelelő. (Zárójel a zárójel zárójelében: azt ugye tudjuk, hogy Ausztria volt a nagy EPO-paradicsom? Magashegyi körülmények között lehet jól vörösvértestet szaporítani.) Jó kis direkttermős stichtű, újvilágias, mozgalmas, sűrű bor. Nagyon iható. Nem érződik rajta éretlenség vagy hiba. Kicsit túlzott a kávé, a vanília, de alighanem ez volt a cél technológiailag. Szinte hibátlanul van összelegózva minden, derékszög, párhuzam, gyümölcs (cseresznye), tannin, sav, extraktédesség. Nem túl eredeti reklámszlogenje szerint ő lenne a Typisch Österreichische Rotwein. (Hogy ehhez mit szólnak más osztrák termelők, azt nem tudom.)

Öt pont. És ilyen ár mellett a Best buy címkét is muszáj ráragasztani.

Reménykedjünk, hogy Rudolf Krizan nem száll be az osztrák vízilabdasportba.

Technikai információk (szüret, tőkék, mennyiség és a többi) itt.