Milyennek kéne lennie a száraz tokaji furmintnak? A Furmint Február borain merengve ez a kérdés visszhangzott a fejemben. Ekkora merítés mellett már feltétlen érdemes a stílusokon elgondolkozni, viszont jelenleg még főbb csoportokba szedni sem egyszerű őket. Kezdjük például az alkoholtartalommal: a skála alsó határa 12, a felső 15 százalék, és egyik sem egyedi eset. Ez hatalmas különbség, egy-egy bort véve a tartomány két széléről, aligha nevezhetjük őket összehasonlíthatónak. A történetet tovább komplikálja a szintén változatos képet mutató maradékcukor, ami nagyjából 0 és 7 gramm/liter közötti szórást mutat. Azaz csontszáraztól a félszárazig (savtartalom függvényében itt persze változhat a megnevezés), karcsútól az öblösig bármilyen lehet a bor. Készülhet továbbá acéltartályban, vagy érhet hosszan hordóban is. A nagy kérdés az, hogy miként is lehet ezt a változatosságot összeegyeztetni egy lehetséges dűlő alapú klasszifikációval? Párhuzamba lehet állítani Tokajt Burgundiával, miközben az egyenlet esetünkben többváltozós, és a borokat még cukortartalom/stílus szerint is kategorizálnunk kell?

A maratoni kóstolóra kanyarodva végre, magányos harcosokkal kezdtem a délutánt. Az Egri és Mátrai borvidéket egy-egy bor képviselte, Kovács Nimród Nagyegedije és Losonci Bálint portfóliójának egyik új darabja. Előbbi a 2010-es évjáratot tükrözve kemény és szikár, ugyanakkor nagyon hosszú és finom textúrájú, némi palackéréssel egészen jó borrá válhat; utóbbi még csak minta, a 2011-es termésből, érdekes, ám egyelőre kialakulatlan karakterrel, belépő szintű bornak szánva. Számomra ismeretlen termelőt, az Árpád-hegy pincét találtam a következő asztalnál. 2010-es Király furmintjuk az évjárat tükrében meglepően tiszta és krémes volt, pláne meg a 2011-es Zafír, ami még elegánsabb, noha per pillanat egy kicsit cseresnek tűnt. Érdemes lesz figyelni rájuk a jövőben.

30-100 éves tőkék termését, a Palandor dűlő szülöttét kínálta 2009-ből a Karádi-Berger borászat. Kerek, tiszta, testes furmintnak bizonyult, a magas alkohol adta édességérzettel. Hasonlóan magas (15%) volt a szesz a Bardon Alpha 2009-ben is, amelyben az újhordót is határozottan érezni lehetett. Modern stílusú, őrülten gazdag és intenzív bor, szinte földbe döngöli az embert – az eleganciát azonban ne itt keressük. Neutrálisabb és arányosabb a "102" névre hallgató párja, ahol az évszám természetesen a tőkék korát jelenti. Szép fajtajelleget mutat, kerek, testes, igazán remek, inkább őt választanám. Vissy László 2009-ese orrban a nehezebb, fahéjas-fűszeres-sült almás vonalat hozta, amit tetszetősebb, légies, arányos és lendületes korty követett. A Királyudvar 2009-esei (Sec, Demi-Sec, Lapis) kifejezetten hasonlítottak egymásra, ugyanakkor másra meg nem igazán. A kedvenceim között voltak eleganciájukkal, gyönyörű szerkezetükkel, könnyedségükkel. 

A következő sort Somló töltötte ki, nem kevésbé változatos stílusú borokat reprezentálva, mint a tokajiak. A 2010-es Györgykovács remek szerkezettel igyekezett elbűvölni, viszont kifejezetten fülledt volt. A St. Ilona nem kis meglepetést tartogatott erre a délutánra: a kellemesen kerek, fejlettséget mutató 2009-es mellett határozottan szebbnek mutatkozott a 2010-es, ami az eddigi legjobban sikerült évjáratnak tűnik. Kristálytiszta és friss, lendületes, arányos, őt is felvettem a kedvencek listájára. A Tornai pincészet alapbora ellenben rettenetes volt, remélem csak én fogtam ki egy hibás palackot. A 2008-as Apátságival viszont nem volt gond, noha inkább izmos, mint elegáns, élénk savakkal és jelentős koncentrációval. A Kolonics 2009 képviselte azt a somlói stílust, amivel sehogy sem tudok megbarátkozni: erőteljesen oxidatív, vegetális-gyógyszeres aromákkal. Egészen más jellegű a Dénes Hegybirtok szűztermése 2009-ből: ízgazdag, friss, behízelgő, noha kicsit édeskés.

A Dereszlával tértem vissza ismét Tokajhoz: a 2011-es Lapisban egyelőre még erősnek tűnik a fa, viszont feszes és arányos, nagy ígéret. Akárcsak az évjáratazonos Disznókő "Lajosok", bár még ez is csak minta. Nem is tudom, tetszett-e már ennyire Balassa-bor, mint a 2009-es Mézes-mály: igazi hedonista típus, gazdag, behízelgő, édesen gyümölcsös. Szintén favorit. A csúcspont azonban Demeter Zoltán 2011-es Kakasa volt számomra ezen a napon; igaz, hogy még primőrösen friss, de így, ebben az állapotban is hibátlannak tűnt. Lendületes, tiszta, egyensúlyos. Korábban még nem volt még szerencsém a Szent Tamás Szőlőbirtok boraihoz, így örömmel pótoltam a lemaradást: hiába a gyengébb évjárat, a 2010-es verzió annyira egyedi volt földes, narancsos aromáival, hogy meglehetős szikársága ellenére is jobban szerettem, mint  2009-es fivérét. Utóbbi kerekebb, teltebb, kicsit talán alkoholos is.

Az este folyamán még néhány furmint megjárta a poharamat, de utólag számot vetve csak arra jutottam, mint tavaly: annyi minden kimaradt ismét. Jövőre jobban bele kell húzni!

[kép: vinoport.hu]